My life... (nem a reménytelen történet része)

Egy kőlapon állok, köröttem hasonló, lebegő lapok, jó 20-30 méterre. A semmi közepén lebegünk, látom őket, a barátaim az ismerőseim és pár idegen, de csak a saját lélegzetvételem hallom. Én látom őket, viszont ők nem látnak engem. Miért? Lenézek. A kőlap amin állok nem valami nagy, pont elférek rajta kényelmesen, ketten már szűkös lenne. Ahogy ott állok, meredek a lábam elé, látom, hogy egy vékony csík elfut a lábam alatt kettészelve a kövem, majd keresztbe még egy csík és még egy, majd egy vastagabb a legszélén és hopp a kövem sarkából egy darabka leválik és lezuhan, nem koppan. Óvatosan utánanézek, csak sötétséget látok. Félek, nem a sötéttől, azt már megszoktam, az ismeretlentől, attól, hogy mi vár rám, ha követem az apró kődarabot. Tekintetem visszatér a még megmaradt, sík felületre. Az egyik fel tele az apró csíkokkal, a repedésekkel. Ismét lehullik egy darab, ez se koppan. Halk zizegésre leszek figyelmes, a kőlap túlsó végére kapom a fejem. Kisebb, nagyobb köveket látok, lebegnek, egyre közelebb érnek a lapomhoz. Az első már ide is ért, lelassul, majd hozzáér a kövem széléhez és beleolvad, így tesz a többi darab is sorba, miközben a kőlap másik felén hullanak le a régi darabok. Már lábujjhegyen állok az eredeti kövem sima, karcolatlan felén. Nem akarok leesni, eltűnni a mélyben. Nem lépek a repedezett részre, gyorsan fogy, de az új részekre se merek lépni. Mi van ha nem bírnak el? Vagy ha nekem nem tetszik? Én nem akarok új részeket, én a régieket akarom vissza!!! Végül nem marad más választásom, már fáj a lábam, nem bírok már lábujjhegyen állni, rá kell lépnem az új darabokra, vagy biztos hogy leesek, ha rálépek akkor 1-2 másodpercig még biztos állva maradok, hogy utána lezuhanok-e az majd kiderül.