„Égetően tűzött a nap a nagyalföldi rónaságra. Az a hat fáradt lovag, aki szomjasan poroszkált a lovak szügyéig érő fűben, már alig várta, hogy...”
Ekkor minden elsötétült Lizi előtt és egy hegy tetején találta magát, ahol esett a hó. Körbenézett: gyönyörű helyen volt, körös-körül hegycsúcsok emelkedtek. Nem tudta, hol van, de lassan kezdett ráeszmélni, hogy egy sípálya kellős közepén áll. Valami mégis zavarta a tájban, olyan különös volt. Ahogy ott nézelődött, a semmiből előlépett valaki. Lizi kissé megijedt, de legalább rájött, mit talált olyan különösnek a tájban. Az alak egyre közelebb ért hozzá, hosszú barna haja kilógott a fekete köpeny csuklyája alól. Lizi sokat olvasott már boszorkányokról, de egyáltalán nem ilyennek képzelte őket, ezért most földbe gyökerezett a lába. A titokzatos személy egyre közeledett, de Lizi még mindig nem tudott megmozdulni. És ekkor a fekete csuklya lehullott az alakról...
Lizi nagyon megörült, hisz nem egy szörnyeteg, hanem az ikertestvére, Dorothy állt előtte. Neki is nagyon tetszett a táj, de már eléggé átfagyott. Lizi elmesélte neki, hogy miért találja különösnek a tájat, és Dorothy igazat adott neki. Már mindkét lány vacogott, amikor újabb alak lépett elő a sötétből, sőt mindjárt kettő. Ugyanúgy fekete köpenyt és csuklyát viseltek, mint Dorothy, de mégis másképp néztek ki, mert valami ezüstösen derengett a kezükben: egy dárda. Lizi iszonyatosan megijedt, mikor felismerte őket. Dorothy is észrevette őket, de ő nem félt tőlük annyira, mint a testvére. „Lizi valószínűleg ismeri őket”, gondolta magában, de kíváncsisága nem hagyta nyugodni, így rákérdezett:
– Kik ezek, Lizi?
– Egy testvérpár, rémtündérek, és az a valami a kezükben szívdárda. Ha azt átdöfik rajtunk, akkor szívrohamot kapunk – válaszolt Lizi, cseppet sem nyugtatva meg testvérét.
– Honnan ismered őket? – kérdezte Dorothy.
– Olvastam róluk – jött a kurta válasz.
– Hol? – kíváncsiskodott tovább Dorothy.
– Böszörményi Gyula Gergő-sorozatában.
Ekkor még egy alak lépett elő a ködből.
– Persze nincs egy lélek se rajtunk kívül – viccelődött Dorothy.
– Megmenekültünk! – kiáltott fel Lizi.
– Vagy mégse? – bizonytalanodott el, hiszen az előbb egy alakot látott megjelenni, pedig ők is ketten voltak. Lizi őket is ismerte.
– Ez egy lidérc és egy nádi tündér, Pöffencs és Firle – osztotta meg tudását testvérével.
A két didergő lány felé immár négyen közelítettek: Artímia Orbánc és testvére szívdárdával, Pöffencs és Firle pedig bűbájostorral. Lizi nézni sem bírta, ezért becsukta a szemét. Nagyon félt. Vajon megmenekülnek?
– Kopp, kopp!
Kopogást hallott, kinyitotta a szemét, de sehol sem találta Dorothyt.
– Kopp, kopp!
Ismét kopogtattak és lassan kinyílt Lizi szobájának ajtaja. Dorothy volt az.
– Gyere már ki az udvarra, olyan gyönyörűen esik a hó! Majd később gyakorolhatsz tovább a holnapi tollbamondásra – kiáltott be Dorothy.
Lizi gyorsan befejezte a félbehagyott mondatot: „... a Tiszához érjen.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése