---
A terem falát nagyjából derékmagasságban kacskaringós, aranyszínű minták díszítették, olyasmik, amiket Lizzy szokott rajzolni. A terem hatalmas volt, két oldalán díszed ablakok futottak végig, kinnt már sötét volt, csak a hold és a csillagok ragyoktak az égen. Benn azonban pezsgett az élet. A terem egyik végében egy sötét, fábol készült zongora állt, egy fiatal, fürtös lány játszott rajta. Vékony ujjai kecsesen futkároztak fel és le a billentyűkön, bokáig érő, mell alatt szűkített fazonú ruhát viselt. Körülötte serdülő lányok álltak, mind hasonló ruhában és énekeltek. A terem közepén párok táncoltak, forogtak, nevettek vagy éppen párjuk tekintetébe mélyedtek. Mások a terem szélénél elhelyezett asztaloknál falatoztak és beszélgettek, az idősebb aszonyoknak most alkalmuk nyílt megosztani egymással a legfrissebb pletykákat. Lizzy és Dorothy is a terem szélére húzódtak, próbálva kerülni a feltűnést, hátat fordítottak a fürkésző tekinteteknek és gyors varázsigét mormoltak, öltözetük egy csapásra megváltozott. Mindkét lányon hasonló, bokáig érő, mell alatt szűkített ruha jelent meg, Lizzy egy szép, halványrózsaszín selymet varázsolt magára, itt-ott forokkal., Dorothy edig egy halványsárga, puffos ujjú ruhát választott. A varázslat segítségével kontyba rendezték a hajuk is, sőtt Lizzy még apró, fehér virágokkal is teletűzdelte, mostmár tökéletesen beleillettek a képbe. A tekintetek is szép lassan elterelődtek róluk, páran még értetlenül figyelték a két lányt, hirtelen már nem tudták, mi kelltette fel az érdeklődésüket. A lányok mosolyogva fordultak vissza a nyüzsgő terem felé.
- Nem gondolod, hogy fel kellett volna öltöznöd indulás előtt? Látnod kellett volna, hogy megbámultak az átlátszó hálóingeben – mondta nevetve Dorothy.
- Láttam – zárta rövidre a témát testvére.
- Váó! – álmélkodott Dorothy –Ott vannak Anyuék!
- Igen, tudom – mondta Lizzy – ha tovább nézelődsz megtalálod Mr. Darcy-t és Ms. Bennettet is.
- He?? Ezeket honnan tudod? Hol vagyunk?
_ Egy régebbi álmomban, hát igen, azt hiszem akkoriban Büszkeség és balítélet túladagolásban szenvedtem- válaszolt nevetve Lizzy.
- Jajj, nekem miért nem lehetnek ilyen álmaim? –irigykedett a testvére.
-Mert ez az én kíváltsá... –kezdett gúnyolódni Lizzy, d eközben megakadt a tekintete valamin, vagyis inkább valakin.
- Ő viszont nem volt benne az álmomban – mutatott a lány a szoba másik felében lévő asztal felé. Az asztal mellett egy farmergatyás srác állt, magas, szöszi, kezében egy félüveg rummal, a másik fele meg minden bizonnyal már benne. Arca ki volt pirulva és énekelt. A legkülönösebb azonban nem a srác volt, hanem a körülötte állók viselkedése. Észre sem evtték a fiút, átnéztek rajta, a kissé hamiskás énekét se hallották. A lányok csak egymásra néztek, s tudták, h ugyanarra gondoltak, az idegennek erős a mágiája és ügyesen is használja.
- Komolyn, ha nem farmerben lenne, na meg nem piálna azt hinném, hogy angyal – kuncogott Dorothy.
- Menjünk oda és derítsük ki! – kacsintott testvérére Lizzy. A lányok megkerülték a fél szobát, hogy ne kelljen megzavarniuk a táncolókat, hátulról közelítették meg a srácot. Biztos, ami biztos. Mikor már csak 5-6 méterre voltak tőle a Szöszi hirtelen megfordult, szemei elkerekedtek.
- Hogy sikerült lelépned? És hogy kerültél pont ide? Követtél? – rohanta le Lizzy-t – Izééééé! Várjunk csak! Te nem voltál terhes?
- Hogy mi van? Ismerjük mi egymást? – állt meg végül a sráccal szemben Lizzy és tátva is maradt a szája, ahogy a világoskék szemekbe nézett, olyan volt, mintha el akarnák nyelni, mintha zuhanna, sűllyedne el a vízben.
- Ó! Te a másik vagy! – rázta fel merengéséből a fiú hangja. –Jesszusom! Biztos jól vagy? Sosem láttam még, hogy valaki egyszerre ennyi mindent érezzen. A másik feled sem volt semmi, az igaza, de te nem robbansz szét ennyi érzelemtől? – Lizzy szólni akart, de ekkor hirtelen lerohanták az érzések, mintha bomba robbant volna benne és tényleg mintdent érzett: szerelmet, aggodalmat, kétséget, reményt és egy kis örömöt is, hogy itt ez a fiú, aki talán segíthet, aki találkozott a másik felével. És még valamit érzett egy kis Déjá vu-t.
- Tényleg ismerlek valahonnan. De nem jövök rá, hogy honnan – nyögte ki végül Lizzy. A srác elmosolyodott, már nyoma sem volt rajta az alkoholnak. Felemelte jobb kezét és mutatóujját a lány homlokának közepére illesztette. Lizzy előtt elhomályosult a bálterem és a sötétből egy festmény bontakozott ki, majd a fal, amire ki volt függesztve, majd még egy festmény, egy szobor, egy üvegvitrin és végül megjelent a teljes múzeum., benne Lizzy családja és a Szöszi. Lizzy érezte, hogy érzelmei megcsppannak, egyetlen egy maradt, a vágy, hogy átölelhesse a fiút, hogy magához szoríthassa, érezhesse a teste melegét. Nem tudja mennyi ideig tartózkodtak a múzeumban, a tárgyakra sem igen emékszik., végig az a fránya vágyakozás gyötörte, de ahogy a múzeumban szétszéledtek szem elől vesztette a fiút, csak néha futottak össze, olyankor egymásra néztek, aztán a srác mindig eltűnt. Lizzy két dologban biztos volt:
1. A fiú is ugyan azt érzi mint ő
2. Felrobban, ha nem ölelheti meg rövid időn belül
Mikor minenki körbejárta a múzeumot tovább indultak. Lizzy beszállt a család fehér kisbuszába és leült a helyére, már majdnem be is csatolta magát, mikor beszállt mellé a szőke srác, odahajolt a lányhoz és szorosan magához ölelte. „Végre” gondolta Lizzy és boldogan ölelt ő is a fiút. Aztán a kép elsötétedett és ismét a bálteremben állt, szembe a fiúval és a vágy újra kísérteni kezdte, ha nem is olyan erővel, mint a múzeumban.
- Emlékszem – mondta kissé rekedtes hangon. A fiú egy picit közelebb lépett hozzá és átölelte.
-Azért elpirulni nem kell – súgta a lány fülébe – Bááár.... jól áll – tette hozzá. Lizzy a fiú vállába temette arcát és igyekezett arra koncentrálni, hogy eltűnjön arcáról a pír.
- Khm-khm... – köhécselt Dorothy _ nem akarok megzavarni semmit, de szól a telód hugi, és nem tudom az itteniek mennyire díjazzák a Nickelback-et.
- Nem hiszem, hogy túlzottan szeretnék, viszont nem hallják. Talán szólnom kellett volna, mikor idejötettek titeket is bevontalak a mágiám alá – mosolygott bocsánatkérően a fiú. Lizzy elfordult a sráctól, hogy elővehesse a mobilját, azt ugyanis, a bűbályostorával együtt a combjára csatolta, mikor átöltöztek. Rövid küzdelem után, egy lapos fekete készülék került elő a lány ruhája alól, a képernyő világított, rajta egyszem betű: Ő.
- Szia, Kicsim. Minden rendben? – vette fel a telefont Lizzy.
-Helló, Drágám- csendült fel ’Ez’ hangja a vonal másik végén – Nem mondhatnám...
- Óh, te vagy az? Mi történt vele?
-Hát, leginkább eltűnt, vagyis, háááát, naaa szóóóval....
- Bökd már ki! – kiabált Lizzy már-már hisztérikusan a telefonba.
- Ööööö... elrabolták- bökte ki ’Ez’. Lizzy szája tátva maradt, a telefon nagyot koppant a padlón, a lány csak állt, mintha sóbálvánnyá változott volna. Dorothy hajolt le a telefonért, pár szót váltott csak a fiúval, aztán letette. Testvére még mindig mozdulatlan meredt magaelé, a Szöszi kezei megjelentek a vállán és apró, finom mozdulatokkal maszírozni kezdték, majd egyre erősebben.
- Láttam – zárta rövidre a témát testvére.
- Váó! – álmélkodott Dorothy –Ott vannak Anyuék!
- Igen, tudom – mondta Lizzy – ha tovább nézelődsz megtalálod Mr. Darcy-t és Ms. Bennettet is.
- He?? Ezeket honnan tudod? Hol vagyunk?
_ Egy régebbi álmomban, hát igen, azt hiszem akkoriban Büszkeség és balítélet túladagolásban szenvedtem- válaszolt nevetve Lizzy.
- Jajj, nekem miért nem lehetnek ilyen álmaim? –irigykedett a testvére.
-Mert ez az én kíváltsá... –kezdett gúnyolódni Lizzy, d eközben megakadt a tekintete valamin, vagyis inkább valakin.
- Ő viszont nem volt benne az álmomban – mutatott a lány a szoba másik felében lévő asztal felé. Az asztal mellett egy farmergatyás srác állt, magas, szöszi, kezében egy félüveg rummal, a másik fele meg minden bizonnyal már benne. Arca ki volt pirulva és énekelt. A legkülönösebb azonban nem a srác volt, hanem a körülötte állók viselkedése. Észre sem evtték a fiút, átnéztek rajta, a kissé hamiskás énekét se hallották. A lányok csak egymásra néztek, s tudták, h ugyanarra gondoltak, az idegennek erős a mágiája és ügyesen is használja.
- Komolyn, ha nem farmerben lenne, na meg nem piálna azt hinném, hogy angyal – kuncogott Dorothy.
- Menjünk oda és derítsük ki! – kacsintott testvérére Lizzy. A lányok megkerülték a fél szobát, hogy ne kelljen megzavarniuk a táncolókat, hátulról közelítették meg a srácot. Biztos, ami biztos. Mikor már csak 5-6 méterre voltak tőle a Szöszi hirtelen megfordult, szemei elkerekedtek.
- Hogy sikerült lelépned? És hogy kerültél pont ide? Követtél? – rohanta le Lizzy-t – Izééééé! Várjunk csak! Te nem voltál terhes?
- Hogy mi van? Ismerjük mi egymást? – állt meg végül a sráccal szemben Lizzy és tátva is maradt a szája, ahogy a világoskék szemekbe nézett, olyan volt, mintha el akarnák nyelni, mintha zuhanna, sűllyedne el a vízben.
- Ó! Te a másik vagy! – rázta fel merengéséből a fiú hangja. –Jesszusom! Biztos jól vagy? Sosem láttam még, hogy valaki egyszerre ennyi mindent érezzen. A másik feled sem volt semmi, az igaza, de te nem robbansz szét ennyi érzelemtől? – Lizzy szólni akart, de ekkor hirtelen lerohanták az érzések, mintha bomba robbant volna benne és tényleg mintdent érzett: szerelmet, aggodalmat, kétséget, reményt és egy kis örömöt is, hogy itt ez a fiú, aki talán segíthet, aki találkozott a másik felével. És még valamit érzett egy kis Déjá vu-t.
- Tényleg ismerlek valahonnan. De nem jövök rá, hogy honnan – nyögte ki végül Lizzy. A srác elmosolyodott, már nyoma sem volt rajta az alkoholnak. Felemelte jobb kezét és mutatóujját a lány homlokának közepére illesztette. Lizzy előtt elhomályosult a bálterem és a sötétből egy festmény bontakozott ki, majd a fal, amire ki volt függesztve, majd még egy festmény, egy szobor, egy üvegvitrin és végül megjelent a teljes múzeum., benne Lizzy családja és a Szöszi. Lizzy érezte, hogy érzelmei megcsppannak, egyetlen egy maradt, a vágy, hogy átölelhesse a fiút, hogy magához szoríthassa, érezhesse a teste melegét. Nem tudja mennyi ideig tartózkodtak a múzeumban, a tárgyakra sem igen emékszik., végig az a fránya vágyakozás gyötörte, de ahogy a múzeumban szétszéledtek szem elől vesztette a fiút, csak néha futottak össze, olyankor egymásra néztek, aztán a srác mindig eltűnt. Lizzy két dologban biztos volt:
1. A fiú is ugyan azt érzi mint ő
2. Felrobban, ha nem ölelheti meg rövid időn belül
Mikor minenki körbejárta a múzeumot tovább indultak. Lizzy beszállt a család fehér kisbuszába és leült a helyére, már majdnem be is csatolta magát, mikor beszállt mellé a szőke srác, odahajolt a lányhoz és szorosan magához ölelte. „Végre” gondolta Lizzy és boldogan ölelt ő is a fiút. Aztán a kép elsötétedett és ismét a bálteremben állt, szembe a fiúval és a vágy újra kísérteni kezdte, ha nem is olyan erővel, mint a múzeumban.
- Emlékszem – mondta kissé rekedtes hangon. A fiú egy picit közelebb lépett hozzá és átölelte.
-Azért elpirulni nem kell – súgta a lány fülébe – Bááár.... jól áll – tette hozzá. Lizzy a fiú vállába temette arcát és igyekezett arra koncentrálni, hogy eltűnjön arcáról a pír.
- Khm-khm... – köhécselt Dorothy _ nem akarok megzavarni semmit, de szól a telód hugi, és nem tudom az itteniek mennyire díjazzák a Nickelback-et.
- Nem hiszem, hogy túlzottan szeretnék, viszont nem hallják. Talán szólnom kellett volna, mikor idejötettek titeket is bevontalak a mágiám alá – mosolygott bocsánatkérően a fiú. Lizzy elfordult a sráctól, hogy elővehesse a mobilját, azt ugyanis, a bűbályostorával együtt a combjára csatolta, mikor átöltöztek. Rövid küzdelem után, egy lapos fekete készülék került elő a lány ruhája alól, a képernyő világított, rajta egyszem betű: Ő.
- Szia, Kicsim. Minden rendben? – vette fel a telefont Lizzy.
-Helló, Drágám- csendült fel ’Ez’ hangja a vonal másik végén – Nem mondhatnám...
- Óh, te vagy az? Mi történt vele?
-Hát, leginkább eltűnt, vagyis, háááát, naaa szóóóval....
- Bökd már ki! – kiabált Lizzy már-már hisztérikusan a telefonba.
- Ööööö... elrabolták- bökte ki ’Ez’. Lizzy szája tátva maradt, a telefon nagyot koppant a padlón, a lány csak állt, mintha sóbálvánnyá változott volna. Dorothy hajolt le a telefonért, pár szót váltott csak a fiúval, aztán letette. Testvére még mindig mozdulatlan meredt magaelé, a Szöszi kezei megjelentek a vállán és apró, finom mozdulatokkal maszírozni kezdték, majd egyre erősebben.
Lizzy kezdett magához térni. Dorothy pedig összefoglalta neki, amiket még megtudott:
- ’Ez’ azt mondta, hog hátulról leütötték őket, mie magukhoz térek ’Ő’ nem volt sehol, csak az övtáskája maradt hátra, így került hozzájuk a mobil, mondtam neki, hogy kitalálunk valamit és viszahívjuk. – Lizzy sóhajtott egyet, a fiú kezei lecsúsztak a válláról, a lány felé fordult.
- Kérlek mondj el mindent, amit tudsz! – ejtette ki száján a szavakat Lizzy. A srác bólintott és belefogott:
- Willnek hívnak, pár órája a álmaidban mászkálok, íg alálkoztam a másik feleddel. Hát röviden ennyi.
- Ennyi? Ez lenne mindn amit tudsz??? – kérdeze Lizzy, ismét igen idegesen.
- Nem árulhatok el többet, de ne próbálj mérgesen nézni, tudom, h csak aggódsz – mondta Will.
-Én ne nézzek úgy ahogy? A te pillantásod olyan állandóan, mintha a fejembe kotorásznál! – mondta a lány megrovón, de a fiú csak mosolygott és még mindig úgy nézett. Lizzy kiöltötte rá a nyelvét, karját összefonta a mele előt és igyekezett minél durcásabb arcot vágni. Will nyugtázta magában, hogy az aggodalom egy időre, még ha nem is sokra, de háttérbe szorult, majd magához húzta a lánt. Lizzy kibontota összefont karját, két tenyerét a fiú mellkasára helyezte és szép lassan eltolta magától, eddig tartott a jókedv, újra felválltotta a kétségbeesés. „Miért érzi ilyen jól magát egy másik fiúval, miközben a szerelmét elrabolták? És mi lesz most? Hogyan tovább?”
- Lizzy, Doxi hív! – szakította félbe testvére töprengését Dorothy.
- Szia, Dox! – kapte fel a telefont Lizzy.
- Hali, remélem minden oké. Mi valami szutyok könyvtárba csöppentünk, minden csupa por volt. Találkoztunk egy oroszlánnak, akibe Csiga belezúgott – Héééé! Nem iiis! –hallotta Lizzy Csiga tiltakozását, majd barátnői vitáját, hogy kinél legyen a telefon, illetve, hogy ne hangosítsák-e ki. Végül Nimo ragadta magához a készüléket:
- Na, hol is tartottunk? Ja, igen, Az oroszlánt elvarázsoltuk, de utána ő is minket. Most valami St. Petershallban vagyunk és esik a hó. Ja, meg van itt egy piszkos, öreg raktárépület. Majd megfagyunk. Behúzódtunk egy szobába, itt áll egy karácsonyfa meg egy asztal telis-tele finomságokkal, de itt sincs sokkal melegebb. Ja, azért hívtunk, hogy hogyan tudunk magunknak ruhát varázsolni. Teljesen átáztunk a hóban.
- Á, dejó! Az is egy régebbi álmom.- örvendezett Lizzy, St. Petershall és a kis karácsonyuk..jajj hogy szerette, még Emma szökése előtt történt...mindegy, már tóltette magát rajta. – Csak csettintsetek, ha tényleg ott vagytok, akkor a bűbályostorok nem működnek, képzeljétek magatokra a ruhát és csettintsetek. Ennyi az egész – adta ki az utasításokat Lizza, aztán kicsit eltöprengett:
- Ugye tudtok csettinteni?
- Háááááát... Nem igazán, de majd most megtanulunk- hangzott a válasz a vonat túlsó végén.
- Uhh, hát hajrá! Amint rájövök, hogy jussunk oda, megyünk! – tette le a telefont Lizzy.
- Na? Hogyan tovább? Hogy tudok utazni? – fordult vissza a többiek felé. Dorothy csak tanácstalanul rázta a fejét, Will tekintete viszont a plafont és a csillárt pásztázta.
- Rám nézz! –szólt rá Lizzy – Tudom, hogy tudod, hogy jutnék oda!
- Igen – vallotta be a fiú – de magadtól kell rájönnöd, ezek a te álmaid.
- Áh, ez jó. Ha mind a te álmod, hugi... akkor kell, hogy legyen köztük összefüggés. Szóval lehet, hogy itt is tudunk csettintéssel varázsolni? Vagy esetleg a fiúk? Hisz alapból ők kapták ezt az erőt, nem?
- Imádlak! – ugrott Dorothy nyakába testvére –felhívom őket, működnie kell. Lizzy kapta is a mobilját és tárcsázta ’Ő’ mobilját, amit ezúttal ’Az’ vett fel. A lány villámgyorsan ledarálta neki az ötletüket és letette a telefont, mielőtt a fiú előállhatott volna még 200 kérdéssel. Elvégre a pedag, minden helyzetben pedag marad. A telefont visszacsatolta a helyére és azon kezdett töprengeni, hogyan juthatne el Doxiékhoz. A zongoraszó megszúnt, a párok megköszönték egymásnak a táncot és az urak lekisérték a hölgyeket a parkettről, csak 2-3 pár maradt ott, várva a következő táncot. A zene felcsendült, meghajlás, pukedli és már suhantak is a szoknyák, kopogtak a cipők. Lizzy azon kapta magát, hogy autómatikusan dódolja a számot. Will kíváncsian figyelte.
- A kedvencem – mentegetőzött a lány.
- Ez esetben... – fordult meg Will a tengelye körül, s mire visszaért a lánnyal szembe már öltönyben, fehér ingben és lakkcipőben pompázott.
- Szabad egy táncra? – nyújtotta kezét Lizzy felé. A lány tétovázott.
- Menj csak! – mosolygott rá testvére – Addig én kitalálom, hogy jutunk oda. – Lizzy az előtte álló fiúra nézett, arcán felragyogott egy mosoly, kezét a fiúéba csúsztatta, Will a szájához emelte a törékeny kis kezet és csókot lehelt rá. Lizzy érezte, hogy ismét elpirul. Összekapaszkodtak és beforogtak a többi pár közé, az emberek mosolyogva figyelték őket, Will leengedte a bűbály-burkot. Lizzy a fiú szemébe nézett, ismét érezte az örvényt, a zuhanást, már nem irányított szinte teljesen tudatá kívül volt, lábai léptek a zene ritmusára, párjáéval teljes összhangban. A zene a fejében, a szívében lüktetett és szép lassan megszűnt a világ, eltűnt a terem, az asztalok és a többi pár. Úgy érezte ketten maradtak a semmi közepén és a zene, ezek a csodálatos dallamok. Ahogy táncoltak egyre közelebb kerültek egymáshoz, csípőjük már összeért, a levegő vibrált körülöttük, a lány ajkai elnyíltak, egy-két miliméter választotta csak el Willétől. Hallotta szíve egyre gyorsuló dobogását, már leelőzte a zene ütemét. A fiú felemelte a kezét és egy ujjával megcirógatta Lizzy arcát, aztán keze hátracsúszott a lány nyakára és a fejét óvatosan közelebb húzta. Ajkuk egymásra talált, először finoman, lágyan ízlelték egymást, majd ajkuk mozgása egyre gyorsabbá vált. Már egyikük se volt tudatánál, szeműk lehúnyva olvadtak bele a hosszú, forró csókba. A fiú hegyes fogai belemélyedtek a lány ajkába, nyomukban vér serkent, Will ajka azonnal elnyelte. A lány testén végigfutott a gyönyör. Viszonttámadásba lendült, fogai közé kapta a fiú ajkát, ám ekkor a zene elhalt. Szemüket úgy nyitották fel, mint akik több órás álomból ébrednek, ajkaik elváltak egymástól, de testük továbbra is összefonódott, már egy ideje nem táncoltak, csak álltak egyhelyben. A perkettről ismét szétoszlottak a párok, csak ők maradtak ott, takartan a kíváncsi tekintetek elől. Levegőhöz is alig, nemhogy szóhoz jutottak volna, ajkuk kivörösödött és Lizzy orcája is igen kipirult, Will arcán pedig egy letörölhetetlen vigyor jelent meg, olyan, amit kisfiúk arcán látni, ha megkapják a régóta vágyott csili-vili játékautót. És ebben a pillanatban, mintha menyílt volna alattuk a föld, zuhanni kezdetk, körülöttük teljes sötétség.
- ’Ez’ azt mondta, hog hátulról leütötték őket, mie magukhoz térek ’Ő’ nem volt sehol, csak az övtáskája maradt hátra, így került hozzájuk a mobil, mondtam neki, hogy kitalálunk valamit és viszahívjuk. – Lizzy sóhajtott egyet, a fiú kezei lecsúsztak a válláról, a lány felé fordult.
- Kérlek mondj el mindent, amit tudsz! – ejtette ki száján a szavakat Lizzy. A srác bólintott és belefogott:
- Willnek hívnak, pár órája a álmaidban mászkálok, íg alálkoztam a másik feleddel. Hát röviden ennyi.
- Ennyi? Ez lenne mindn amit tudsz??? – kérdeze Lizzy, ismét igen idegesen.
- Nem árulhatok el többet, de ne próbálj mérgesen nézni, tudom, h csak aggódsz – mondta Will.
-Én ne nézzek úgy ahogy? A te pillantásod olyan állandóan, mintha a fejembe kotorásznál! – mondta a lány megrovón, de a fiú csak mosolygott és még mindig úgy nézett. Lizzy kiöltötte rá a nyelvét, karját összefonta a mele előt és igyekezett minél durcásabb arcot vágni. Will nyugtázta magában, hogy az aggodalom egy időre, még ha nem is sokra, de háttérbe szorult, majd magához húzta a lánt. Lizzy kibontota összefont karját, két tenyerét a fiú mellkasára helyezte és szép lassan eltolta magától, eddig tartott a jókedv, újra felválltotta a kétségbeesés. „Miért érzi ilyen jól magát egy másik fiúval, miközben a szerelmét elrabolták? És mi lesz most? Hogyan tovább?”
- Lizzy, Doxi hív! – szakította félbe testvére töprengését Dorothy.
- Szia, Dox! – kapte fel a telefont Lizzy.
- Hali, remélem minden oké. Mi valami szutyok könyvtárba csöppentünk, minden csupa por volt. Találkoztunk egy oroszlánnak, akibe Csiga belezúgott – Héééé! Nem iiis! –hallotta Lizzy Csiga tiltakozását, majd barátnői vitáját, hogy kinél legyen a telefon, illetve, hogy ne hangosítsák-e ki. Végül Nimo ragadta magához a készüléket:
- Na, hol is tartottunk? Ja, igen, Az oroszlánt elvarázsoltuk, de utána ő is minket. Most valami St. Petershallban vagyunk és esik a hó. Ja, meg van itt egy piszkos, öreg raktárépület. Majd megfagyunk. Behúzódtunk egy szobába, itt áll egy karácsonyfa meg egy asztal telis-tele finomságokkal, de itt sincs sokkal melegebb. Ja, azért hívtunk, hogy hogyan tudunk magunknak ruhát varázsolni. Teljesen átáztunk a hóban.
- Á, dejó! Az is egy régebbi álmom.- örvendezett Lizzy, St. Petershall és a kis karácsonyuk..jajj hogy szerette, még Emma szökése előtt történt...mindegy, már tóltette magát rajta. – Csak csettintsetek, ha tényleg ott vagytok, akkor a bűbályostorok nem működnek, képzeljétek magatokra a ruhát és csettintsetek. Ennyi az egész – adta ki az utasításokat Lizza, aztán kicsit eltöprengett:
- Ugye tudtok csettinteni?
- Háááááát... Nem igazán, de majd most megtanulunk- hangzott a válasz a vonat túlsó végén.
- Uhh, hát hajrá! Amint rájövök, hogy jussunk oda, megyünk! – tette le a telefont Lizzy.
- Na? Hogyan tovább? Hogy tudok utazni? – fordult vissza a többiek felé. Dorothy csak tanácstalanul rázta a fejét, Will tekintete viszont a plafont és a csillárt pásztázta.
- Rám nézz! –szólt rá Lizzy – Tudom, hogy tudod, hogy jutnék oda!
- Igen – vallotta be a fiú – de magadtól kell rájönnöd, ezek a te álmaid.
- Áh, ez jó. Ha mind a te álmod, hugi... akkor kell, hogy legyen köztük összefüggés. Szóval lehet, hogy itt is tudunk csettintéssel varázsolni? Vagy esetleg a fiúk? Hisz alapból ők kapták ezt az erőt, nem?
- Imádlak! – ugrott Dorothy nyakába testvére –felhívom őket, működnie kell. Lizzy kapta is a mobilját és tárcsázta ’Ő’ mobilját, amit ezúttal ’Az’ vett fel. A lány villámgyorsan ledarálta neki az ötletüket és letette a telefont, mielőtt a fiú előállhatott volna még 200 kérdéssel. Elvégre a pedag, minden helyzetben pedag marad. A telefont visszacsatolta a helyére és azon kezdett töprengeni, hogyan juthatne el Doxiékhoz. A zongoraszó megszúnt, a párok megköszönték egymásnak a táncot és az urak lekisérték a hölgyeket a parkettről, csak 2-3 pár maradt ott, várva a következő táncot. A zene felcsendült, meghajlás, pukedli és már suhantak is a szoknyák, kopogtak a cipők. Lizzy azon kapta magát, hogy autómatikusan dódolja a számot. Will kíváncsian figyelte.
- A kedvencem – mentegetőzött a lány.
- Ez esetben... – fordult meg Will a tengelye körül, s mire visszaért a lánnyal szembe már öltönyben, fehér ingben és lakkcipőben pompázott.
- Szabad egy táncra? – nyújtotta kezét Lizzy felé. A lány tétovázott.
- Menj csak! – mosolygott rá testvére – Addig én kitalálom, hogy jutunk oda. – Lizzy az előtte álló fiúra nézett, arcán felragyogott egy mosoly, kezét a fiúéba csúsztatta, Will a szájához emelte a törékeny kis kezet és csókot lehelt rá. Lizzy érezte, hogy ismét elpirul. Összekapaszkodtak és beforogtak a többi pár közé, az emberek mosolyogva figyelték őket, Will leengedte a bűbály-burkot. Lizzy a fiú szemébe nézett, ismét érezte az örvényt, a zuhanást, már nem irányított szinte teljesen tudatá kívül volt, lábai léptek a zene ritmusára, párjáéval teljes összhangban. A zene a fejében, a szívében lüktetett és szép lassan megszűnt a világ, eltűnt a terem, az asztalok és a többi pár. Úgy érezte ketten maradtak a semmi közepén és a zene, ezek a csodálatos dallamok. Ahogy táncoltak egyre közelebb kerültek egymáshoz, csípőjük már összeért, a levegő vibrált körülöttük, a lány ajkai elnyíltak, egy-két miliméter választotta csak el Willétől. Hallotta szíve egyre gyorsuló dobogását, már leelőzte a zene ütemét. A fiú felemelte a kezét és egy ujjával megcirógatta Lizzy arcát, aztán keze hátracsúszott a lány nyakára és a fejét óvatosan közelebb húzta. Ajkuk egymásra talált, először finoman, lágyan ízlelték egymást, majd ajkuk mozgása egyre gyorsabbá vált. Már egyikük se volt tudatánál, szeműk lehúnyva olvadtak bele a hosszú, forró csókba. A fiú hegyes fogai belemélyedtek a lány ajkába, nyomukban vér serkent, Will ajka azonnal elnyelte. A lány testén végigfutott a gyönyör. Viszonttámadásba lendült, fogai közé kapta a fiú ajkát, ám ekkor a zene elhalt. Szemüket úgy nyitották fel, mint akik több órás álomból ébrednek, ajkaik elváltak egymástól, de testük továbbra is összefonódott, már egy ideje nem táncoltak, csak álltak egyhelyben. A perkettről ismét szétoszlottak a párok, csak ők maradtak ott, takartan a kíváncsi tekintetek elől. Levegőhöz is alig, nemhogy szóhoz jutottak volna, ajkuk kivörösödött és Lizzy orcája is igen kipirult, Will arcán pedig egy letörölhetetlen vigyor jelent meg, olyan, amit kisfiúk arcán látni, ha megkapják a régóta vágyott csili-vili játékautót. És ebben a pillanatban, mintha menyílt volna alattuk a föld, zuhanni kezdetk, körülöttük teljes sötétség.
---
folyt. köv.
