Vasárnap reggel
Az ágy szélén ülök, meredten nézem a lábaimnál lévő üres kávésbögrét. Hatott. Már nem érzem azt a kellemes fáradtságot, már nem érzem a takaró és a párna csábítását, hogy bújjak vissza a melegbe. Fázom, illetve… inkább, csak a hideg ráz, tudom, hiába vennék fel pulcsit, nem segítene, a takaró sem, ez a hideg belülről fakad. Ülök, az arcomon forró cseppek gurulnak végig, majd az ölemben landolnak. Az előtérből beszűrődik vendéglátóim beszélgetése:
- Menjetek le! Reggelizzetek meg!
- De mondta, hogy nem éhes.
- Hátha rád hallgat.
- Ilyen ügyben csak a gyomrára hallgat.
Lépteket hallok, beadta a derekát, próbálkozik. de én tényleg nem vagyok éhes. A torkom összeszorult, a gyomrom görcsben áll. Nemsokára itt lesz. Apa idejön. Nem akarom megint látni, nem akarom megint látni, ahogy elhajt, otthagyva engem a ház előtt. Mindezt, most azért mert felvettem azt a rohadt mobilt. Tudtam, hogy hívni fog. Minden este hív mióta elment. Miért nem kapcsoltam ki? Mondhattam volna másnap, hogy lemerült. Vagy akármit.
Tényleg nem vagyok éhes, köszönöm. Csak a fejem rázom, képtelen vagyok megszólalni. A barátom ül mellettem, a hátamat simogatja, nem nagyon tud mit tenni. Nem irigylem a látványért, el tudom képzelni magam. Kivörösödött szemek, vizenyős tekintet, a hajam egy merő kóc és reszketek. Szegénykém. Ilyen rossz állapotban talán még sose látott. Végigbőgtem az éjszakát, csak az utóbbi pár órában aludtam kicsit és már megint sírok. Fáj. Fáj a szemem, a hasam, a torkom, de mindez semmiség. Egy jóval erősebb fájdalom elnyomja. Csak sírok, néha pár percre sikerült abbahagynom, de utána újult erővel tör rám ismét. Miért vettem fel azt a szaros telefont? Most kényelmesen fekhetnék a párom mellett, érezve meztelen teste bársonyosságát. Láthatnám a mosolyát, ahogy ébredezik és észrevesz. Ölelhetném, szorosan, feledve minden bánatom. Olyan boldog lennék.
A tegnap este. Rég találkoztunk már és még régebben volt alkalmunk szeretkezni. Tegnap este végre kettesben maradtunk. Persze, mindig a legrosszabbkor jön a telefon. És én marha, még nagy lazán fel is vettem rajta ülve. Nem akartam, még arra a pár percre sem ereszteni. A telefonba próbáltam jópofizni, ne hallja ki a hangomból, hogy mennyire zavar, de aztán meghallottam a nevetését. A nevetést, Apa nevetését. Mióta olyan hirtelen elköltözött otthonról nem hallottam nevetni. Belém hasított a hiánya, a fájdalom olyan hirtelenséggel tört rám, hogy nem tudtam mit tenni. Könnyek buggyantak ki a szememből, s a következő kérdésére már nem tudtam felelni. Alig volt hangom. Valahogy mégiscsak kinyögtem egy jóéjszakát és letettem. Azonnal újrahívott, tudtam, hogy nem bírnék vele beszélni. Rázkódtam a sírástól.
- Kérlek! - suttogtam. A barátom felvette a telefont, hamar elintézte. Én közben próbáltam megnyugodni, nem akartam ennyivel rövidre zárni a közös esténket. Tényleg rég voltunk együtt. Mindketten megérdemlünk egy kis kényeztetést. Gondoltam, ha nevetésből minden átmenet nélkül tudok sírásra váltani, fordítva is mehet. Végül sikerült is. Szépen, lassan elkezdtem újra mozogni. Fel és le… fel és le. Közben kaptam még egy sms-t. Csak a végén mertem elolvasni. Mikor szerelmem elment még a fürdőbe én összeszedtem a szétdobált ruháim, felöltöztem és elolvastam az üzenetet. Ez állt benne:
Mi a baj? Aggódom.
Odamegyek reggel.
Hánykor indulnál haza?
Szeretlek: Apa
Gyorsan válaszoltam. Nem akarom, hogy miattam autózzon 70 kilométert. Tulajdonképpen látni se akarom, az is csak fáj. De félórán belül ideér, hiába tiltakoztam. Ennyit rólam, ennyit arról, hogy én mit kértem.
„Kössz, jól vagyok. Majdcsak kiheverem valahogy. Inkább azt mondd meg miért. Miért tetted? Miért hiszed azt, hogy így jobb? Hát nem látod? Nyisd már ki a szemed!” Ordibálni tudnék vele, de sosem teszem. Hiába minden, nem tudnék vele beszélni arról, amit tett. Cserbenhagyott minket. Anyát, engem és főleg öcsit. A barátom feláll, az ablakhoz sétál. Ő látja is, én csak hallom az érkező kocsit. Hát itt van. Megjött. Ó, bár elnyelne a föld, csak lemenni ne kelljen! A párom megszorítja a kezem, finoman az ajtó felé húz. Könyörgök a szememmel:
„Ne tedd ezt velem!” Aztán elindulok. Tudom, akármennyire fáj, ez a helyes. A könnyeim még a lépcső tetején letörlöm, mire az aljára érek, már mosolygok. Még soha életemben nem fáj ennyire mosolyogni.
