csokor

Pakolásztam ma a gépemen...és találtam pár apróságot :D

Közös alkotás az idegennyelvi napon. A téma (Fun) és a rímelés adott volt. :D

Fun on the sun

On the language day you can have fun
In the end you can travel to the Sun.
You should bring some sun-cream
And on the Sun you can eat an ice-cream.
Behind the Sun there is a huge beach
So you can cut down the big heat.
You should drink some delicious juice
And you can taste different foods.

És egy általános iskolás költemény :D Nem mondom, hogy büszke lennék rá, ha tegnap alkotom... de 7-ikben még sokkal egyszerűbbnek és szebbnek tűnt a világ. :)

A Rózsa

Rengeteg virág van
Szerte a világban.
Mindegyik csodaszép,
Köztük a margarét.

De legszebb a rózsa,
Ki a nevemet hordja.

Csintalan egy növényke,
Mert ha kimész a rétre,
Megböki a kezedet,
Attól fél, hogy leszeded.

Labda, gyepü, mezei,
Baba, bérci, erdei:
Mindegyik egy rózsafajta,
Aki látja, csodálgatja.

Van vörös és sárga,
Van olyan, mint a mályva.
Van fehér és rózsaszín,
Gyönyörű mindegyik szín.

Megszépíti tavaszod,
Ahogy nyílik, mosolyogsz.

S ki ezt a verset írta:
Az ***** *********.

idézet

A szerelem a szenvedések kimeríthetetlen forrása.
/Francois Lelord/

Reménytelen történet 4.

/ ÁTDOLGOZÁS ALATT :)  /

Figyelmeztetés!

A mű NEM valóságos történeten alapul. Bármennyire is emlékeztet egy-egy szereplő valóságos, élő ismerősömre NEM az. Minden hasonlóság a puszta véletlen műve, a való élethez köze nincsen.
Jó szórakozást! :)

Vasárnap reggel

Vasárnap reggel

Az ágy szélén ülök, meredten nézem a lábaimnál lévő üres kávésbögrét. Hatott. Már nem érzem azt a kellemes fáradtságot, már nem érzem a takaró és a párna csábítását, hogy bújjak vissza a melegbe. Fázom, illetve… inkább, csak a hideg ráz, tudom, hiába vennék fel pulcsit, nem segítene, a takaró sem, ez a hideg belülről fakad. Ülök, az arcomon forró cseppek gurulnak végig, majd az ölemben landolnak. Az előtérből beszűrődik vendéglátóim beszélgetése:

- Menjetek le! Reggelizzetek meg!
- De mondta, hogy nem éhes.
- Hátha rád hallgat.
- Ilyen ügyben csak a gyomrára hallgat.

Lépteket hallok, beadta a derekát, próbálkozik. de én tényleg nem vagyok éhes. A torkom összeszorult, a gyomrom görcsben áll. Nemsokára itt lesz. Apa idejön. Nem akarom megint látni, nem akarom megint látni, ahogy elhajt, otthagyva engem a ház előtt. Mindezt, most azért mert felvettem azt a rohadt mobilt. Tudtam, hogy hívni fog. Minden este hív mióta elment. Miért nem kapcsoltam ki? Mondhattam volna másnap, hogy lemerült. Vagy akármit.

Tényleg nem vagyok éhes, köszönöm. Csak a fejem rázom, képtelen vagyok megszólalni. A barátom ül mellettem, a hátamat simogatja, nem nagyon tud mit tenni. Nem irigylem a látványért, el tudom képzelni magam. Kivörösödött szemek, vizenyős tekintet, a hajam egy merő kóc és reszketek. Szegénykém. Ilyen rossz állapotban talán még sose látott. Végigbőgtem az éjszakát, csak az utóbbi pár órában aludtam kicsit és már megint sírok. Fáj. Fáj a szemem, a hasam, a torkom, de mindez semmiség. Egy jóval erősebb fájdalom elnyomja. Csak sírok, néha pár percre sikerült abbahagynom, de utána újult erővel tör rám ismét. Miért vettem fel azt a szaros telefont? Most kényelmesen fekhetnék a párom mellett, érezve meztelen teste bársonyosságát. Láthatnám a mosolyát, ahogy ébredezik és észrevesz. Ölelhetném, szorosan, feledve minden bánatom. Olyan boldog lennék.

A tegnap este. Rég találkoztunk már és még régebben volt alkalmunk szeretkezni. Tegnap este végre kettesben maradtunk. Persze, mindig a legrosszabbkor jön a telefon. És én marha, még nagy lazán fel is vettem rajta ülve. Nem akartam, még arra a pár percre sem ereszteni. A telefonba próbáltam jópofizni, ne hallja ki a hangomból, hogy mennyire zavar, de aztán meghallottam a nevetését. A nevetést, Apa nevetését. Mióta olyan hirtelen elköltözött otthonról nem hallottam nevetni. Belém hasított a hiánya, a fájdalom olyan hirtelenséggel tört rám, hogy nem tudtam mit tenni. Könnyek buggyantak ki a szememből, s a következő kérdésére már nem tudtam felelni. Alig volt hangom. Valahogy mégiscsak kinyögtem egy jóéjszakát és letettem. Azonnal újrahívott, tudtam, hogy nem bírnék vele beszélni. Rázkódtam a sírástól.
- Kérlek! - suttogtam. A barátom felvette a telefont, hamar elintézte. Én közben próbáltam megnyugodni, nem akartam ennyivel rövidre zárni a közös esténket. Tényleg rég voltunk együtt. Mindketten megérdemlünk egy kis kényeztetést. Gondoltam, ha nevetésből minden átmenet nélkül tudok sírásra váltani, fordítva is mehet. Végül sikerült is. Szépen, lassan elkezdtem újra mozogni. Fel és le… fel és le. Közben kaptam még egy sms-t. Csak a végén mertem elolvasni. Mikor szerelmem elment még a fürdőbe én összeszedtem a szétdobált ruháim, felöltöztem és elolvastam az üzenetet. Ez állt benne:

Mi a baj? Aggódom.

Odamegyek reggel. 

Hánykor indulnál haza?

Szeretlek: Apa

Gyorsan válaszoltam. Nem akarom, hogy miattam autózzon 70 kilométert. Tulajdonképpen látni se akarom, az is csak fáj. De félórán belül ideér, hiába tiltakoztam. Ennyit rólam, ennyit arról, hogy én mit kértem. „Kössz, jól vagyok. Majdcsak kiheverem valahogy. Inkább azt mondd meg miért. Miért tetted? Miért hiszed azt, hogy így jobb? Hát nem látod? Nyisd már ki a szemed!” Ordibálni tudnék vele, de sosem teszem. Hiába minden, nem tudnék vele beszélni arról, amit tett. Cserbenhagyott minket. Anyát, engem és főleg öcsit. A barátom feláll, az ablakhoz sétál. Ő látja is, én csak hallom az érkező kocsit. Hát itt van. Megjött. Ó, bár elnyelne a föld, csak lemenni ne kelljen! A párom megszorítja a kezem, finoman az ajtó felé húz. Könyörgök a szememmel: „Ne tedd ezt velem!” Aztán elindulok. Tudom, akármennyire fáj, ez a helyes. A könnyeim még a lépcső tetején letörlöm, mire az aljára érek, már mosolygok. Még soha életemben nem fáj ennyire mosolyogni.

idézet

Ellentétben a közfelfogással, a szerelem nem olyasvalami, amibe tehetetlenül "beleesünk". Nem "ránk szakad". (...) Mindig van egy semleges pont, ahol az ember engedélyt ad magának arra, hogy szeressen vagy ne szeressen. (...) Ez a pillanat, amikor még dönthetünk.
/Müller Péter/

Vitatom is, nem is...inkább nem foglalok álláspontot :)

Néhány döntésben hallgathatsz a szívedre, máskor meg az eszedre; de ha kételkedsz, akkor az eszedre hallgass – ez fog életben tartani.
/Laurell Kaye Hamilton/

:) Ezt már kevésbé, de felmerül, hogy egy rövidebb boldog élet vagy egy hosszú boldogtalan...ugyan életben tart az eszed... de mindig megéri?

milyen kár h mégse vagyok gonosz :D

Reménytelen történet 3.

---

A terem falát nagyjából derékmagasságban kacskaringós, aranyszínű minták díszítették, olyasmik, amiket Lizzy szokott rajzolni. A terem hatalmas volt, két oldalán díszed ablakok futottak végig, kinnt már sötét volt, csak a hold és a csillagok ragyoktak az égen. Benn azonban pezsgett az élet. A terem egyik végében egy sötét, fábol készült zongora állt, egy fiatal, fürtös lány játszott rajta. Vékony ujjai kecsesen futkároztak fel és le a billentyűkön, bokáig érő, mell alatt szűkített fazonú ruhát viselt. Körülötte serdülő lányok álltak, mind hasonló ruhában és énekeltek. A terem közepén párok táncoltak, forogtak, nevettek vagy éppen párjuk tekintetébe mélyedtek. Mások a terem szélénél elhelyezett asztaloknál falatoztak és beszélgettek, az idősebb aszonyoknak most alkalmuk nyílt megosztani egymással a legfrissebb pletykákat. Lizzy és Dorothy is a terem szélére húzódtak, próbálva kerülni a feltűnést, hátat fordítottak a fürkésző tekinteteknek és gyors varázsigét mormoltak, öltözetük egy csapásra megváltozott. Mindkét lányon hasonló, bokáig érő, mell alatt szűkített ruha jelent meg, Lizzy egy szép, halványrózsaszín selymet varázsolt magára, itt-ott forokkal., Dorothy edig egy halványsárga, puffos ujjú ruhát választott. A varázslat segítségével kontyba rendezték a hajuk is, sőtt Lizzy még apró, fehér virágokkal is teletűzdelte, mostmár tökéletesen beleillettek a képbe. A tekintetek is szép lassan elterelődtek róluk, páran még értetlenül figyelték a két lányt, hirtelen már nem tudták, mi kelltette fel az érdeklődésüket. A lányok mosolyogva fordultak vissza a nyüzsgő terem felé.

- Nem gondolod, hogy fel kellett volna öltöznöd indulás előtt? Látnod kellett volna, hogy megbámultak az átlátszó hálóingeben – mondta nevetve Dorothy.
- Láttam – zárta rövidre a témát testvére.
- Váó! – álmélkodott Dorothy –Ott vannak Anyuék!
- Igen, tudom – mondta Lizzy – ha tovább nézelődsz megtalálod Mr. Darcy-t és Ms. Bennettet is.
- He?? Ezeket honnan tudod? Hol vagyunk?
_ Egy régebbi álmomban, hát igen, azt hiszem akkoriban Büszkeség és balítélet túladagolásban szenvedtem- válaszolt nevetve Lizzy.
- Jajj, nekem miért nem lehetnek ilyen álmaim? –irigykedett a testvére.
-Mert ez az én kíváltsá... –kezdett gúnyolódni Lizzy, d eközben megakadt a tekintete valamin, vagyis inkább valakin.
- Ő viszont nem volt benne az álmomban – mutatott a lány a szoba másik felében lévő asztal felé. Az asztal mellett egy farmergatyás srác állt, magas, szöszi, kezében egy félüveg rummal, a másik fele meg minden bizonnyal már benne. Arca ki volt pirulva és énekelt. A legkülönösebb azonban nem a srác volt, hanem a körülötte állók viselkedése. Észre sem evtték a fiút, átnéztek rajta, a kissé hamiskás énekét se hallották. A lányok csak egymásra néztek, s tudták, h ugyanarra gondoltak, az idegennek erős a mágiája és ügyesen is használja.
- Komolyn, ha nem farmerben lenne, na meg nem piálna azt hinném, hogy angyal – kuncogott Dorothy.
- Menjünk oda és derítsük ki! – kacsintott testvérére Lizzy. A lányok megkerülték a fél szobát, hogy ne kelljen megzavarniuk a táncolókat, hátulról közelítették meg a srácot. Biztos, ami biztos. Mikor már csak 5-6 méterre voltak tőle a Szöszi hirtelen megfordult, szemei elkerekedtek.
- Hogy sikerült lelépned? És hogy kerültél pont ide? Követtél? – rohanta le Lizzy-t – Izééééé! Várjunk csak! Te nem voltál terhes?
- Hogy mi van? Ismerjük mi egymást? – állt meg végül a sráccal szemben Lizzy és tátva is maradt a szája, ahogy a világoskék szemekbe nézett, olyan volt, mintha el akarnák nyelni, mintha zuhanna, sűllyedne el a vízben.
- Ó! Te a másik vagy! – rázta fel merengéséből a fiú hangja. –Jesszusom! Biztos jól vagy? Sosem láttam még, hogy valaki egyszerre ennyi mindent érezzen. A másik feled sem volt semmi, az igaza, de te nem robbansz szét ennyi érzelemtől? – Lizzy szólni akart, de ekkor hirtelen lerohanták az érzések, mintha bomba robbant volna benne és tényleg mintdent érzett: szerelmet, aggodalmat, kétséget, reményt és egy kis örömöt is, hogy itt ez a fiú, aki talán segíthet, aki találkozott a másik felével. És még valamit érzett egy kis Déjá vu-t.
- Tényleg ismerlek valahonnan. De nem jövök rá, hogy honnan – nyögte ki végül Lizzy. A srác elmosolyodott, már nyoma sem volt rajta az alkoholnak. Felemelte jobb kezét és mutatóujját a lány homlokának közepére illesztette. Lizzy előtt elhomályosult a bálterem és a sötétből egy festmény bontakozott ki, majd a fal, amire ki volt függesztve, majd még egy festmény, egy szobor, egy üvegvitrin és  végül megjelent a teljes múzeum., benne Lizzy családja és a Szöszi. Lizzy érezte, hogy érzelmei megcsppannak, egyetlen egy maradt, a vágy, hogy átölelhesse a fiút, hogy magához szoríthassa, érezhesse a teste melegét. Nem tudja mennyi ideig tartózkodtak a múzeumban, a tárgyakra sem igen emékszik., végig az a fránya vágyakozás gyötörte, de ahogy a múzeumban szétszéledtek szem elől vesztette a fiút, csak néha futottak össze, olyankor egymásra néztek, aztán a srác mindig eltűnt. Lizzy két dologban biztos volt:
       1. A fiú is ugyan azt érzi mint ő
       2. Felrobban, ha nem ölelheti meg rövid időn belül
Mikor minenki körbejárta a múzeumot tovább indultak. Lizzy beszállt a család fehér kisbuszába és leült a helyére, már majdnem be is csatolta magát, mikor beszállt mellé a szőke srác, odahajolt a lányhoz és szorosan magához ölelte. „Végre” gondolta Lizzy és boldogan ölelt ő is a fiút. Aztán a kép elsötétedett és ismét a bálteremben állt, szembe a fiúval és a vágy újra kísérteni kezdte, ha nem is olyan erővel, mint a múzeumban.
- Emlékszem – mondta kissé rekedtes hangon. A fiú egy picit közelebb lépett hozzá és átölelte.
-Azért elpirulni nem kell – súgta a lány fülébe – Bááár.... jól áll – tette hozzá. Lizzy a fiú vállába temette arcát és igyekezett arra koncentrálni, hogy eltűnjön arcáról a pír.
- Khm-khm... – köhécselt Dorothy _ nem akarok megzavarni semmit, de szól a telód hugi, és nem tudom az itteniek mennyire díjazzák a Nickelback-et.
- Nem hiszem, hogy túlzottan szeretnék, viszont nem hallják. Talán szólnom kellett volna, mikor idejötettek titeket is bevontalak a mágiám alá – mosolygott bocsánatkérően a fiú. Lizzy elfordult a sráctól, hogy elővehesse a mobilját, azt ugyanis, a bűbályostorával együtt a combjára csatolta, mikor átöltöztek. Rövid küzdelem után, egy lapos fekete készülék került elő a lány ruhája alól, a képernyő világított, rajta egyszem betű: Ő.
- Szia, Kicsim. Minden rendben? – vette fel a telefont Lizzy.
-Helló, Drágám- csendült fel ’Ez’ hangja a vonal másik végén – Nem mondhatnám...
- Óh, te vagy az? Mi történt vele?
-Hát, leginkább eltűnt, vagyis, háááát, naaa szóóóval....
- Bökd már ki! – kiabált Lizzy már-már hisztérikusan a telefonba.
- Ööööö... elrabolták- bökte ki ’Ez’. Lizzy szája tátva maradt, a telefon nagyot koppant a padlón, a lány csak állt, mintha sóbálvánnyá változott volna. Dorothy hajolt le a telefonért, pár szót váltott csak a fiúval, aztán letette. Testvére még mindig mozdulatlan meredt magaelé, a Szöszi kezei megjelentek a vállán és apró, finom mozdulatokkal maszírozni kezdték, majd egyre erősebben.

Lizzy kezdett magához térni. Dorothy pedig összefoglalta neki, amiket még megtudott:
- ’Ez’ azt mondta, hog hátulról leütötték őket, mie magukhoz térek ’Ő’ nem volt sehol, csak az övtáskája maradt hátra, így került hozzájuk a mobil, mondtam neki, hogy kitalálunk valamit és viszahívjuk. – Lizzy sóhajtott egyet, a fiú kezei lecsúsztak a válláról, a lány felé fordult.
- Kérlek mondj el mindent, amit tudsz! – ejtette ki száján a szavakat Lizzy. A srác bólintott és belefogott:
- Willnek hívnak, pár órája a álmaidban mászkálok, íg alálkoztam a másik feleddel. Hát röviden ennyi.
- Ennyi? Ez lenne mindn amit tudsz??? – kérdeze Lizzy, ismét igen idegesen.
- Nem árulhatok el többet, de ne próbálj mérgesen nézni, tudom, h csak aggódsz – mondta Will.
-Én ne nézzek úgy ahogy? A te pillantásod olyan állandóan, mintha a fejembe kotorásznál! – mondta a lány megrovón, de a fiú csak mosolygott és még mindig úgy nézett. Lizzy kiöltötte rá a nyelvét, karját összefonta a mele előt és igyekezett minél durcásabb arcot vágni. Will nyugtázta magában, hogy az aggodalom egy időre, még ha nem is sokra, de háttérbe szorult, majd magához húzta a lánt. Lizzy kibontota összefont karját, két tenyerét a fiú mellkasára helyezte és szép lassan eltolta magától, eddig tartott a jókedv, újra felválltotta a kétségbeesés. „Miért érzi ilyen jól magát egy másik fiúval, miközben a szerelmét elrabolták? És mi lesz most? Hogyan tovább?”
- Lizzy, Doxi hív! – szakította félbe testvére töprengését Dorothy.
- Szia, Dox! – kapte fel a telefont Lizzy.
- Hali, remélem minden oké. Mi valami szutyok könyvtárba csöppentünk, minden csupa por volt. Találkoztunk egy oroszlánnak, akibe Csiga belezúgott – Héééé! Nem iiis! –hallotta Lizzy Csiga tiltakozását, majd barátnői vitáját, hogy kinél legyen a telefon, illetve, hogy ne hangosítsák-e ki. Végül Nimo ragadta magához a készüléket:
- Na, hol is tartottunk? Ja, igen, Az oroszlánt elvarázsoltuk, de utána ő is minket. Most valami St. Petershallban vagyunk és esik a hó. Ja, meg van itt egy piszkos, öreg raktárépület. Majd megfagyunk. Behúzódtunk egy szobába, itt áll egy karácsonyfa meg egy asztal telis-tele finomságokkal, de itt sincs sokkal melegebb. Ja, azért hívtunk, hogy hogyan tudunk magunknak ruhát varázsolni. Teljesen átáztunk a hóban.
- Á, dejó! Az is egy régebbi álmom.- örvendezett Lizzy, St. Petershall és a kis karácsonyuk..jajj hogy szerette, még Emma szökése előtt történt...mindegy, már tóltette magát rajta. – Csak csettintsetek, ha tényleg ott vagytok, akkor a bűbályostorok nem működnek, képzeljétek magatokra a ruhát és csettintsetek. Ennyi az egész – adta ki az utasításokat Lizza, aztán kicsit eltöprengett:
- Ugye tudtok csettinteni?
- Háááááát... Nem igazán, de majd most megtanulunk- hangzott a válasz a vonat túlsó végén.
- Uhh, hát hajrá! Amint rájövök, hogy jussunk oda, megyünk! – tette le a telefont Lizzy.
- Na? Hogyan tovább? Hogy tudok utazni? – fordult vissza a többiek felé. Dorothy csak tanácstalanul rázta a fejét, Will tekintete viszont a plafont és a csillárt pásztázta.
- Rám nézz! –szólt rá Lizzy – Tudom, hogy tudod, hogy jutnék oda!
- Igen – vallotta be a fiú – de magadtól kell rájönnöd, ezek a te álmaid.
- Áh, ez jó. Ha mind a te álmod, hugi... akkor kell, hogy legyen köztük összefüggés. Szóval lehet, hogy itt is tudunk csettintéssel varázsolni? Vagy esetleg a fiúk? Hisz alapból ők kapták ezt az erőt, nem?
- Imádlak! – ugrott Dorothy nyakába testvére –felhívom őket, működnie kell. Lizzy kapta is a mobilját és tárcsázta ’Ő’ mobilját, amit ezúttal ’Az’ vett fel. A lány villámgyorsan ledarálta neki az ötletüket és letette a telefont, mielőtt a fiú előállhatott volna még 200 kérdéssel. Elvégre a pedag, minden helyzetben pedag marad. A telefont visszacsatolta a helyére és azon kezdett töprengeni, hogyan juthatne el Doxiékhoz. A zongoraszó megszúnt, a párok megköszönték egymásnak a táncot és az urak lekisérték a hölgyeket a parkettről, csak 2-3 pár maradt ott, várva a következő táncot. A zene felcsendült, meghajlás, pukedli és már suhantak is a szoknyák, kopogtak a cipők. Lizzy azon kapta magát, hogy autómatikusan dódolja a számot. Will kíváncsian figyelte.
- A kedvencem – mentegetőzött a lány.
- Ez esetben... – fordult meg Will a tengelye körül, s mire visszaért a lánnyal szembe már öltönyben, fehér ingben és lakkcipőben pompázott.
- Szabad egy táncra? – nyújtotta kezét Lizzy felé. A lány tétovázott.
- Menj csak! – mosolygott rá testvére – Addig én kitalálom, hogy jutunk oda. – Lizzy az előtte álló fiúra nézett, arcán felragyogott egy mosoly, kezét a fiúéba csúsztatta, Will a szájához emelte a törékeny kis kezet és csókot lehelt rá. Lizzy érezte, hogy ismét elpirul. Összekapaszkodtak és beforogtak a többi pár közé, az emberek mosolyogva figyelték őket, Will leengedte a bűbály-burkot. Lizzy a fiú szemébe nézett, ismét érezte az örvényt, a zuhanást, már nem irányított szinte teljesen tudatá kívül volt, lábai léptek a zene ritmusára, párjáéval teljes összhangban. A zene a fejében, a szívében lüktetett és szép lassan megszűnt a világ, eltűnt a terem, az asztalok és a többi pár. Úgy érezte ketten maradtak a semmi közepén és a zene, ezek a csodálatos dallamok. Ahogy táncoltak egyre közelebb kerültek egymáshoz, csípőjük már összeért, a levegő vibrált körülöttük, a lány ajkai elnyíltak, egy-két miliméter választotta csak el Willétől. Hallotta szíve egyre gyorsuló dobogását, már leelőzte a zene ütemét. A fiú felemelte a kezét és egy ujjával megcirógatta Lizzy arcát, aztán keze hátracsúszott a lány nyakára és a fejét óvatosan közelebb húzta. Ajkuk egymásra talált, először finoman, lágyan ízlelték egymást, majd ajkuk mozgása egyre gyorsabbá vált. Már egyikük se volt tudatánál, szeműk lehúnyva olvadtak bele a hosszú, forró csókba. A fiú hegyes fogai belemélyedtek a lány ajkába, nyomukban vér serkent, Will ajka azonnal elnyelte. A lány testén végigfutott a gyönyör. Viszonttámadásba lendült, fogai közé kapta a fiú ajkát, ám ekkor a zene elhalt. Szemüket úgy nyitották fel, mint akik több órás álomból ébrednek, ajkaik elváltak egymástól, de testük továbbra is összefonódott, már egy ideje nem táncoltak, csak álltak egyhelyben. A perkettről ismét szétoszlottak a párok, csak ők maradtak ott, takartan a kíváncsi tekintetek elől. Levegőhöz is alig, nemhogy szóhoz jutottak volna, ajkuk kivörösödött és Lizzy orcája is igen kipirult, Will arcán pedig egy letörölhetetlen vigyor jelent meg, olyan, amit kisfiúk arcán látni, ha megkapják a régóta vágyott csili-vili játékautót. És ebben a pillanatban, mintha menyílt volna alattuk a föld, zuhanni kezdetk, körülöttük teljes sötétség.

---

folyt. köv.

Szemetseg?

:D Igen, az es tudom... Irtam rementelen törtenetet toväbb :D egesz szepen alakul a bälos resz... De nincs kedvem, most ennyit gepeni :D föleg nem ekezetek nelkül :D Szal majd egyszer ha hazaerek es lesz idöm felteszem :P

Itt Olaszország

Hali mindneki! Itt süt a nap, döglesztő meleg van. De a délutáni csendespihi alatt született alkotásom küldöm drága Nimómnak :)

Egy kis Reménytelen Előzetes

Ha szívedre hallgatsz jó úton jársz
Még ha eszed kétli is szavát.

Göröngyös utad, nem maradt más: válassz!
Hallgas a szívedre s megkapod a választ.

Kettőből egy maradhat, ez nem kétség: válassz!
Nézd meg jól mindkettőt, hátha megkapod a választ.

Ha tovább akarsz menni, csak annyi kell, hogy válassz!
Mert ez a gép nem indul míg nem tudod a választ

Ha szívedre hallgatsz jó úton jársz
Még ha eszed kétli is szavát.




És a tenger :D Rájöttem, h nekem mindenek előtt víz és hó kell..utána egy kis oxigén...

Vízimádatom

Ó Te, csodás, nagy, kék óriás
Hűsítsd le felhevült testem,
Szerelmes szívem e nagy melegben,
Engedd éreznem hívó szavad,
Hűs vízed, ahogy simogat,
Körbe öleli perzselő bőröm,
Engedj e csodába elmerülnöm.

My life... (nem a reménytelen történet része)

Egy kőlapon állok, köröttem hasonló, lebegő lapok, jó 20-30 méterre. A semmi közepén lebegünk, látom őket, a barátaim az ismerőseim és pár idegen, de csak a saját lélegzetvételem hallom. Én látom őket, viszont ők nem látnak engem. Miért? Lenézek. A kőlap amin állok nem valami nagy, pont elférek rajta kényelmesen, ketten már szűkös lenne. Ahogy ott állok, meredek a lábam elé, látom, hogy egy vékony csík elfut a lábam alatt kettészelve a kövem, majd keresztbe még egy csík és még egy, majd egy vastagabb a legszélén és hopp a kövem sarkából egy darabka leválik és lezuhan, nem koppan. Óvatosan utánanézek, csak sötétséget látok. Félek, nem a sötéttől, azt már megszoktam, az ismeretlentől, attól, hogy mi vár rám, ha követem az apró kődarabot. Tekintetem visszatér a még megmaradt, sík felületre. Az egyik fel tele az apró csíkokkal, a repedésekkel. Ismét lehullik egy darab, ez se koppan. Halk zizegésre leszek figyelmes, a kőlap túlsó végére kapom a fejem. Kisebb, nagyobb köveket látok, lebegnek, egyre közelebb érnek a lapomhoz. Az első már ide is ért, lelassul, majd hozzáér a kövem széléhez és beleolvad, így tesz a többi darab is sorba, miközben a kőlap másik felén hullanak le a régi darabok. Már lábujjhegyen állok az eredeti kövem sima, karcolatlan felén. Nem akarok leesni, eltűnni a mélyben. Nem lépek a repedezett részre, gyorsan fogy, de az új részekre se merek lépni. Mi van ha nem bírnak el? Vagy ha nekem nem tetszik? Én nem akarok új részeket, én a régieket akarom vissza!!! Végül nem marad más választásom, már fáj a lábam, nem bírok már lábujjhegyen állni, rá kell lépnem az új darabokra, vagy biztos hogy leesek, ha rálépek akkor 1-2 másodpercig még biztos állva maradok, hogy utána lezuhanok-e az majd kiderül.

sablon

3 napot küzdöttem egy blog-sablon készítő programmal, ő nyert ( várja csak meg h elvégezzem az egyetemet). XD A progi amúgy fantasztikus, szuper effect-eket tud, csak nem működik rendesen és nem tudom lementeni, vagy a gépen látható formáját a neten megjeleníteni. Időkitöltésnek kiváló volt, így viszont nem írogattam ( vagyis csak annyit amit "egyesek" már olvastak :P ), majd folytatom, akár van rá igény, akár nincs.

Beszélgettem ma egy barátommal és végül a lélek kérdéséhez lyukadtunk ki. Mi az a lélek? Csak mi találtuk ki, h legyen valami ahonnan az érzéseink eredeztetjük? De akkor felmerül a kérdés: az érzés az lelki dolog? De akkor mi a helyzet a vággyal? A vágyat mindenki a testiséggel köti össze. Mi tesz az hogy hallgass a szívedre? A szív a lelket jelöli? Csak az egyszerűség kedvéért jelöljük egy szervvel? Honnan tudjuk, hogy amit érzünk az az? Úgy értem, ha szeretek valakit, honnan tudom, h az szeretet? Hogy különböztetem meg az a szeretet amit a családom, a barátaim vagy a párom iránt érzek? ÉS mi van ha nem tudom mit érzek? Az csak kamasz dolog? A felnőttek mindig tudják mit éreznek? ÉS miért teszünk dolgokat? Az eszünkre vagy a szívünkre hallgatunk legtöbbször? Melyik helyes? Miért?

Tele vagyok kérdésekkel, ez csak egy pár belőlük. És szinte egyre se tudnék válaszolni. Van egyáltalán valaki aki mindre tud? Ha igen, kérem írja meg :)

Reménytelen történet 2.

Közkívánatra :) Éberségi tesztként extra adag helyesírási hibával spékelve :P

- Megvan! - bökött rá ujjával Dorothy egy szöveg részletre. Mindnyájan a konyhában telepedtek le, a többi szobából meg kihordták a székeket, hogy mindenkinek jusson ülőhely.
- Azt írja - folytatta a lány - hogy léteznek olyan apró elátkozott tárgyak melyek kettészakítják a lelket. „Leggyakoribb esetben, jó és rossz félre. Figyelem! Amennyiben a két fél találkozik, a gonosz fél, ráébred másik fele gyengeségére, jóságára és el akarja pusztítani. Azonban ritkább esetekben előfordulhat, (amennyiben az áldozatnak volt vagy van egy titkos kívánsága) hogy a lélek a kívánság alapján szakad. Idős-fiatal, beteg-egészséges vagy érzelmekkel túlfűtött és érzelemmentes részre. Mindkét lélekrész, a tulajdonos teljes testét felveszi, ezzel két különálló személyt alkotva.” - olvasta fel Dorothy - Ez lesz az!
- Jesszusom! - sóhajtott fel Lizzy, milyen régen is volt már mikor azt kívánta bár ne érezne semmit. „Emlékszem már teljesen odavoltam érte, vágytam rá, mint még soha senkire és iszonyatosan hiányzott, milyen sok mindent éreztem és mennyire gyűlöltem eleinte.” merengett Lizzy.
- Jajj, várjatok csak, itt még van valami! - kiáltott fel Dorothy és folytatta a felolvasást - „Általában az átkot hordozó tárgyon is megjelenik az ellentét. Például: fekete-fehér vagy hold alakú (A hold az érzelmek képviselője, nőiesség szimbóluma és a kettőségé is, telihold, újhold.).
- Szerintem ennek most nincs sok jelentősége, de majd megvizsgáljuk - mondta ’Ő’ - Most viszont irány a világfa, keressünk egy sötét erdőt, írtással és öt jurtával!
- Sosem találjuk meg, ha együtt megyünk. Doxi, Csiga és Nimo maradjatok együtt - kezdett szervezkedni Lizzy - Golyó, Szili és Lori, szintén, én meg megyek Dorothyval.
- Nem örülnék, ha nélkülem mennél - ellenkezett ’Ő’.
- Akkor most nem fogsz örülni - öltötte rá a nyelvét Dorothy - Ugyanis neked meg kéne keresni a fiúkat.
- Lesz hasznuk a varázs világban? - kérdezte a srác.
- A keresésben biztosan tudnak segíteni és legalább te se leszel egyedül - válaszolt Lizzy, még egy lágy csókot lehet kedvese ajkára és kinyitotta neki az ajtót, különben a srác talán soha nem indult volna el. Az ajtóból még hosszasan nézett utána, milyen szép álom is volt, hogy pár napig kettesben lehetnek. Mire Lizzy visszafordult az ajtóból a lányok kezében már ott szikrázott a bűbájostor, így ő is beszaladt szobájába a saját fegyveréért. A konyhába nyitottak három Ébredés-ajtaját és a kis csoportok átléptek a világfára.

***

Lizzy csak állt és meredten nézte a banyát, ki felnevetett és ujjából vörös fényt lövellt a magasba, a csillagtalan, sötét égen a fénynyalábokból szavak formálódtak: Üdvözöllek a saját rémálmodban, kedveském. Majd a betűk ismét összekuszálódtak és új szöveget alkottak: Innen úgyse menekülhetsz, inkább segíts pár dolgot átalakítani! Aztán a boszorkány - mi más lett volna- előkapta ütött-kopott bűbájostorát és két jurtát átvarázsolt az erdő túlfelére, egy másikat felborított és puszta élvezetből elindult a fákat széthasogatni. Vendége állt és nézte, mit tehetett volna? Nem félt, nem sajnálta a fákat, csak éhes volt. Mire a banya elégedett mosollyal visszatért a "körútjából" a lány már nem volt sehol.
- Áh... - legyintette a vénasszony - nem megy az messzire, a főnök már így is elégedett lehet velem.

***

Száraz, fullasztó hőség volt, a nap a magasan járt, dél volt. Egyszer csak három alak tűnt fel a homoktenger közepén a szikrázó napsütésben. Lori, Szili és Golyó körbenéztek.
- Azt hiszem, ez nem a mi sötét, hideg erdőnk - jegyzete meg Szili és már emelte is a bűbájostorát, hogy tovább állhassanak, a többiek nem tiltakoztak, ameddig a szem ellát, csak homok dombok vették körül őket. Azonban Szili varázslata nem sikerült.
- Majd én, én tapasztaltabb vagyok - ajánlkozott Lori, ám neki se ment. - Itt ragadtunk! Meg fogunk sülni a napon! Ilyen szörnyű véget! - vetette le magát a homokba homlokát törölgetve a lány.
- Jajj, Lori, ne most! Majd ha színpadon állsz! - szólt rá Golyó, majd kicsit hátrébb lépett a lányoktól, behunyta szemét és koncentrált, hátából szép lassan kibontakozott egy pár szárny. Csillogó zöld pikkelyes bőr. Szili csak ámult, ahogy a lány felemelkedett a levegőbe sárkányszárnyain, körbefordult, a tekintete megakadt valamin. Se szó, se beszéd otthagyta társait a sivatag közepén és elszárnyalt egy nagy, fémesen csillogó gömb felé.

---

Doxi, Csiga és Nimo egy hatalmas, könyvekkel teli szobában találták magukat.
- Váó- nézett körbe Nimo, a polcok roskadoztak a régi, poros könyvektől, kódexektől és kéregtekercsektől. Sosem tudott betelni a könyvekkel, imádott olvasni. Doxinak viszont máson járt az esze. „Mekkora kosz van itt, pff, por, el kéne tűnni innen, mielőtt kitör az allergiám.” De már késő volt.
- Háááápci - hagyta el az első tüsszentés a száját, Csiga odaugrott, hogy megakadályozza a továbbiakat. Egy egyik polc mögül morgás hallatszott. A lányok lábujjhegyen indultak el a hang irányába. Kiértek egy keskeny, a könyvespolcok határolta folyosóra. A folyosó végén egy óriási fa ajtó magasodott, nehéz, vas kilinccsel, az ajtó előtt pedig egy oroszlán feküdt, lustán elnyúlva a padlón, még ébredezett. Mikor észrevette a betolakodókat felkelt és újabb morgások kíséretében megindult feléjük. A lányok rémülten kaptak bűbájostoraik után, de egyikük se használta még sokszor. Hárman egyszerre mondták ki a varázsszavakat, de mindenki különbözőt és ahogy az ostort meglendítették a szíjaik összeakadtak. A három bűbáj a levegőben találkozott, egy nagy sötét felhőt alkotva, a felhőből villámok csaptak szerte széjjel. Egy megpörkölte az oroszlán füle hegyét egy másik viszont a lányokat vette célba.
- Vigyázz! - vetette rá magát Nimo Csigára. A villám pont a fejük fölött csapódott bele a polcba, a lehulló könyvek Doxinak okoztak némi problémát. Részben az ütéssel amit rá mértek, részben meg a felszabaduló portömeggel. Végül a felhő oszladozni kezdett és a helyén egy csillogó számítógép tűnt fel a padlótól durván 2 méterre a levegőben lebegve. Amin a felhő utolsó foszlánya is eltűnt, a gép egy hangos puffanással földet ért az oroszlán előtt. Az oroszlán már nem morgott a lányokra, a hatalmas állatot már kizárólag csak a monitor érdekelte, a villódzó fények, mozgó alakzatok. A lányok megkönnyebbülésükben felsóhajtottak és továbbra is lábujjhegyen továbbindultak az ajtó felé. Ám Csiga megtorpant az oroszlán mellett, képtelen volt továbbmenni, lenyűgözték az állat hatalmas kékes zöld szemei. Nimo finoman taszított egyet rajta.
- Mennünk kell - suttogta. Ekkor hirtelen az oroszlán felemelte a mancsát és a billentyűzetre csapott vele. A lányokat valami erő kezdte húzni, mintha egy szívószállal szippantanák fel őket, ijedtükben megmarkolták egymás kezét, majd eltűntek a számítógéppel együtt. Azt oroszlán értettlenül pislogott, aztán visszaheveredett a padlóra

---

folyt. köv.

Szösszenet

A kedvenc évszakom

Hideg, őszi szél fúj, esik,
S a zord időben egyetlen, kicsiny virágom örökre elalszik.
Rikító színei már nem pompáznak,
Szirmai, mint hamu a cigaretta végről, úgy hullanak alá.
Fakón, szürkén, élettelenül, majd a szél szárnyán
a semmibe elszállnak.

Ez lenne hát az idei tavasz?

(Azt hiszem, ehhez inkább nem kérek kommenteket...)

Reménytelen történet 1.

Sajnálom, biztos nyüzsög a helyesírási hibáktól. Nézzétek el. :) És szeretnék kritikákat, kérem bárki, aki olvassa fűzzön hozzá egy megjegyzést.

Reménytelen történet

A gyertya fénye pislákolt, majd kialudt. Lizzy gyorsan a gyufásdoboz után kapott és meggyújtotta újra. A kicsiny, de kényelmes szobában mindenhol gyertyák és mécsesek égtek, a polcon, a fal mentén, még a csillár is gyertyákból állt. A falon lógó aranykeretes tükörről és az ablakról visszaverődött a pislákoló fény, beragyogva a mennyezetet is. A füstölő bódító illattal töltötte be a szobát, ami jól esett a lánynak, megnyugtatta a levendula és cseresznyevirág illata. Kicsit messzebbről egy kutya ugatása hangzott, Lizzy összerezzent, vett egy nagy levegőt és aztán ledőlt a szobában lévő egyetlen fekvőalkalmatosságra, egy hatalmas vízágyra és a vékony selyemkendőt félig ráhúzta meztelen bőrére. Ekkor nyikordult meg a bejárati ajtó és kapcsolódott fel a konyhai lámpa, Lizzy vett egy újabb mély levegőt, még hallotta, ahogy az érkező tétovázik kicsit a vendégszoba ajtaja előtt, még látta az ajtórésen át amint a vékony fénycsík visszahúzódik, a villanykapcsoló csak nagyon halkat kattant, az érkező minél csendesebb akart maradni. A lány megvárta, amíg a kopott rézkilincs megmozdul lefelé, majd lehajtotta fejét a párnára és lehunyta a szemét. A srác szíve nagyot dobbant, mikor meglátta a lányt, vállára omló, fényes barna haját, bársonyos, hamvas bőrét, a lágy kendőt, mely takarta a fenekét és részben a combját. Olyan volt ez, mint egy álomkép. ’Ő’ halkan becsukta az ajtót és az ágyhoz lopakodott, ott megállt és továbbra is oly nesztelenül, ahogy csak bírt megvált ruháitól. A slicc hangjára Lizzy arcán halvány mosoly suhant át, de ezt a fiú nem láthatta. A vízágy enyhén benyomódott alatta, ahogy a lány mögé feküdt, majd finoman végigsimította Elisabeth karját, erre a lány szép lassan elkezdett megfordulni, ettől a kendő lecsúszott róla, de ’Ő’ nem vette le a kezét a lányról, végighúzta ujját Lizzy hasán, majd keze folytatta útját a lány bal oldalán. Ahogy Lizzy megfordult ajkaik máris egymásra találtak, pár pillanattal később a srác elhúzódott, a falon lévő tükörrel nézett és még látta a szemközti ház ablakában egy bűbáj utolsó pár vörös szikráját. Lizzy csak annyit látott, hogy kedvese elmosolyodik és fúj egyet a gyertyák felé, mire mind kialudt és ajkai vissza is tértek a lányéra.
A szemben lévő ház ablakában egy csalódott arc fordult el, bűbájostorával levette szeméről a sasszembűbájt és a fegyvert az ágyra dobta.

***

Lizzy homlokán izzadtság cseppek gördültek le, egy sötét réten állt vele szemben egy bibircsókos öregasszony, gonosz vigyorral méregette a lány hasát majd elfordult és elsétált az erdő felé, melynek közepén egy kisebb irtás volt öt jurtával. Lizzy megszédült, de nem esett e, furcsán érezte magát, illetve nem érezte magát sehogy, pont ez volt a furcsa. Nem félt, pedig teljesen idegen környezetben volt, még akkor sem érzett semmit, mikor lenézett hatalmas gömbölyödő pocakjára, se meglepettség, se kétségbeesés, se öröm. Tudta, érezni-e kéne, tudta, hogy csodálkozni akar, látta amint a fák leveleit fújja a szél, ahogy a madarak felborzolják a tollukat. Fáznak. Ő pedig még csak a hideget se érzékeli. „Ez végülis jó” –gondolta, mennyit szenvedett miatta, a rengeteg érzéstől, néha azt hitte majd felrobban. „Akkor most örülnöm kéne” De nem örült, igaz, szomorú sem volt. Lassan elindult a fák felé, hogy megkeresse a nyanyát. Hiszen az ő szemeiben látta a kárörömöt. Tudta mi az, tudta milyen érzés, tudta, h mérges lehetne miatta, vagy megrémülhetne, de ő csak annyit érzett, hogy botladozik a földből kiálló gyökerek miatt.

***

A nap már ragyogóan sütött, ugyan a kicsiny szobába csak két helyen tudott betörni, de már így is tetőtől talpig halvány sárgába öltöztette a szobát. A szobát, melyet még mindig betöltött a füstölők illata, a szobát, melynek össz bútorzata egy tükörből a falon egy polcból és a középen álló méretes vízágyból állt. Az ágy körül mindenhol gyertyák és mécsesek, az ágy lábánál egy kupac ruha mellett pedig ott hevert a selyemkendő. ’Ő’ mosolyogva nyitotta ki a szemét, azzal a mosollyal amit Lizzy annyira szeretett és egy ideje olyan gyakran látott. Ránézett a neki háttal fekvő lányra és felemelkedett félkönyökre, hogy a lány arcában gyönyörködhessen. Az arc, amely elé tárult nyugodt és boldog volt, vagy csak ő akarta annak látni? Nem… a lány mosolyogva aludt. De már nem sokáig, ’Ő’ felemelte a kezét és egy szem ujját elkezdte végighúzni Lizzy lábán, alig-alig érintve meztelen bőrét.
- Naaaaa! -próbált morogni Lizzy. De hát már a fal felé se tudott csúnyán nézni, ha ’Ő’ ott volt vele. Így aztán inkább kacagva vetődött a srác felé az ágyon:
- Vigyázz! Támadok! –„ És nagyon veszély vagyok így csupaszon” –gondolta tovább magában. Sajna ismét hiába próbálkozott, szerelme még mindig erősebb volt nála, a birkózástól kifáradva elnyúlt az ágyon, tovább nevetve. Nézte a mellett fekvő fiút, kavarogtak benne az érzelmek és ezúttal nem zavarták, boldog volt, teljesnek érezte magát, mint akinek beteljesült egy nagy álma, most már tényleg teljesen egymáséi voltak.

***

Ösztöneiket követve már eltűntek a fák kérgéről a bogarak. Éjszaka volt. Lizzynek is szinte csak ez maradt, az ösztön, botladozva halad a fák irányába, nem volt teljesen rendben az egyensúlya, azt se tudtam miért arra megy, csak legbelül valami azt súgta neki. Lábát óvatosan emelte meg, picit előrevitte, lassan letette, majd a másik. Így haladt Lizzy amíg el nem érte a fákat és meg nem kapaszkodhatott bennük. A kérgüket viszont nem érezte rücskösnek, felsóhajtott. Lenézett a hasára, rátette a kezét, majd látta, hogy a keze alatt megemelkedik, de a rúgást nem érezte. Hirtelen eszébe jutott még valami, hogy sokféle képen érezhet, nem csak tapintással és nem csak belülről. Mélyen beszippantotta a levegőt és semmi, fülelt, de egy levél se zörrent, ekkor jutott csak eszébe, hogy az öregasszony se beszélt. Semmi mással nem tudta érzékelni a külvilágot csak a szemével, ha az ösztöneit követi is, szaglás, hallás nélkül hogyan? Kavarogtak a kérdések a fejében. Most kíváncsinak kéne lennem? Vagy megijedni? Miért nem érzek semmit? Túl sok volt? Inkább szenvedek -hogy kell szenvedni- a sok érzéstől, de ez borzasztó.
- Neeeeee! –tört ki belőle, majd meglepődve fülelt, a saját hangját hallotta. Valamit nem akart, de ez jó, ez már érzés. Szóval, ha nem is sokat, de valamennyit mégiscsak érez. Illetve érzett, mert most megint csend van a fejében. Ekkor egy másik, távoli hang ütötte meg a fülét és a hang közeledett.
- Anyu! Anyu! –Lizzy forgolódni kezdett, hallotta a hangot, ami nem a sajátja volt, de továbbra se hallotta a természetet maga körül és azt se tudta eldönteni merről jön a hang. Végül megtalálta a hang forrását, az egyik fa mögül egy hatévesforma kislány lépett elő. Fehér, kék virágos ruhácskát viselt, haja két copfba volt fonva és szemeiben komolyság tükröződött. Lizzy egy pillanatra fényt is vélt látni körülötte. „Mint egy kis angyal.” –gondolta és maga sem értette, de elmosolyodott. „De azért álljunk csak meg! Anyu? Én?”
- Engem kerestél? – kérdezte.
- Igen, anya- válaszolt csendesen a kislány és tényleg komoly volt, felnézett Lizzyre, majd szép szemében kíváncsiság lobbant.
- Kíváncsi vagyok valamire –kezdte bizonytalanul- zavarna, ha megérintenélek? Lizzy csak megrázta a fejét, mire a kislány megemelte apró kezét, Lizzy hasára fektette, majd finoman megsimította. Lizzyn ekkor valami meleg bizsergés futott végig, fogai összekoccantak. A kislány újra ráemelte szemei:
- Gondoltam –suttogta. „Mennyi érzelem van benne.” –gondolta Lizzy, majd felemelte kezét, hogy megsimogassa a kislány fejét…

***

Végighúzta kezét a fürtökön, majd kedvese fölé támaszkodott.
- Kérsz reggelit? – kérdezte.
- Egy kis tojás jól esne – válaszolt ’Ő’ mosolyogva.
- Rendben rántotta magára hálóingét az ágy túloldaláról Lizzy, bár túl sokat ez se takart belőle. – Amíg felöltözöl, megcsinálom.
A konyhát belengte a sült bacon és tojás illata, a tea éppen akkor főtt le, amikor ’Ő’ belépett. Elővett két bögrét, tányért és kiöntötte hűlni a teát, majd nagyot szippantott a levegőbe, a bacon, tojás és tea illata keveredve kedvese illatával egészen idilli volt. Miközben reggeliztek megszólalt a kapucsengő, Lizzy és ’Ő’ kérdőn néztek egymásra, megkértek mindenkit, hogy ne zavarja őket. Dorothy és Lori a világfán kalandoztak, a fiúkat elküldték egy kisebb küldetésre, csak, hogy ne unatkozzanak. A többiek pedig az utca túloldalán lévő házban buliztak tegnap este, a mai napra pedig azt tervezték, hogy elmennek az állatkertbe. Végül Lizzy pattant fel, hogy ajtót nyisson. Amint az ajtó kinyílt két lihegő barátnője ugrott a nyakába.
- Úristen! Úgy örülök, hogy élsz! – kiáltott Lori, majd elengedte barátnőjét.
- Annyira féltem – vallotta be Dorothy és ő is elengedte Lizzyt. Aztán mikor tekintetük találkozott a lány értetlen pillantásával elbizonytalanodtak.
- Nem történt semmi? –csodálkozott Lori.
- Tudod a baglyos hajcsat! – tette hozzá Dorothy. Lizzy előtt megjelent a hajcsat a képzeletében. Az apró bagoly figura ezüstből, pici, csillogó kövekkel díszítve, továbbra is lélegzetelállítónak találta.
- Amit attól a koboldtól kaptam? – törtek elő az emlékek Lizzyben… a holdfényes irtás, öt hatalmas jurta…

***

A kislány a zsebébe nyúlt, majd egy tükör csillant meg a kezében, Lizzy felé nyújtotta. A lány elvette tőle és belenézett, saját unott arcát látta benne, kék szemeit, barna, vállára omló haját, melyben egy bagoly formájú csatocska csillogott a holdfénynél. Lizzy nem emlékezett, hogy mikor került az ékszer a hajába, de különösebben nem zavarta. A kislány lábujjhegyre állt, Lizzy automatikusan hajolt le hozzá, kislánya puszit nyomott a homlokára, azután elszaladt. Lizzy sokáig bámult utána, majd kábán folytatta útját az irtás felé. Hűvös volt, látta saját karján a libabőrt, csak nem érezte. Kezében a tükör a hold fényét egy bokorra irányította, az ott bujdosó lidérc gyorsan lehúzta a fejét, majd csettintett egyet és eltűnt, hogy gazdájának jelentsen.

***

- Nem találom! – dobálta hátra Lizzy a feje fölött a könyveket, már nagyon ideges volt.
- Aúúúú! – hangzott az ajtó felőle, mikor egy könyv fejbe találta szerelmét.
- Jajj, nagyon sajnálom…
- Cssssssss...nincs semmi probléma – próbálta ’Ő’ megnyugtatni. De Lizzy addigra már elpityeregte magát kétségbeesésében. ’Ő’ odalépett hozzá és átölelte, szorosan tartotta, de nem szólt semmit, Lizzy a vállára hajtotta a fejét és letörölte a könnyeit.
- Sajnálom, nem tudom miért ilyen változékony a hangulatom. – szipogta Lizzy.
- Biztos terhes vagy. –nevetgélt Nimo, de miután mindnyájan csúnyán néztek rá, abbahagyta. Lizzy könnyes szemmel ránézett:
- Te hogy kerültél ide? – De Nimo helyett Csiga válaszolt. Felemelte karját és megmutatta rajta az apró rózsa alakú tetoválást, ami ezüstösen csillogott. A lányok pár hónapja szerezték ezeket, egy közös kalandjuk alkalmával, először egy sebhely volt, majd besötétedett és kialakultak egy tökéletesen élethű rózsa vonalai, ilyen csak Csigának, Nimonak, Doxinak, Golyónak és persze Lizzynek volt. Eddig azt nem tudhatták, hogy egyszer hasznát veszik majd, de úgy tűnik, jobb és gyorsabb, mint a telefon és jelzi a veszélyt. Csend lett, senkinek sem volt sok ötlete, a jelek veszélyt jeleztek, Dorothy is azt érezte, úgy tűnt a hajcsattal van a gond, de Lizzy ott állt előttük sértetlenül, egészségesen. Végül ’Ő’ törte meg a feszült csöndet:
- Ha már ilyen szépen összegyűltünk, kér valaki kávét?
- Ó! Én kérek!
- Én is!
- Egy felet én is! – csaptak le az ajánlatra a lányok. Átsétáltak a konyhába és ő nekiállt kávét főzni, a vendégek meg letelepedtek az asztalhoz. Lizzy viszont csak megállt az asztal mellett és a szemközti falat bámulta.
- Kicsim te nem…. ? – fordult felé ’Ő’, de csak azt látta, hogy kedvese megszédül és behunyt szemmel a földre rogy.

***

Lizzy egy tisztáson állt, a levelek zizegtek a szélben, hűvös is volt, karja azonnal libabőrös lett. Fázott. Körbefordult, a holdfényben úszó fák közt végül észrevett egy távolodó alakot, megindult utána és mikor beért a fák közé kiabálni kezdett:
- Hahó! Hahó! Kérlek állj meg! – utólag kicsit elbizonytalanodott. „Lehet nem a legokosabb dolog egy sötét erdőben, egy idegennek kiabálni, méghozzá fegyvertelenül. De ahogy a másik lány elkezdett megfordulni és Lizzy meglátta gömbölyödő hasát megnyugodott. Fiatal, terhes lányok azért nem szoktak túl veszélyesek lenni.

***

„Hallom a hangját, különös.” gondolta Lizzy, miközben elindult visszafelé a lányhoz, haját hátrasimította, amitől megrezdült a kis, baglyos hajcsat. A két lány végül egymással szemben állt meg. Egyikük egy vékony selyem hálóinget viselt, fényes, barna haja kissé kócosan omlott a vállára. A másik lány egyszerű ruhákat viselt, egy farmert és egy kötött pulcsit, haja a szél ellenére szépen fésült maradt és a baglyos hajcsat ott csillogott a holdfényben. Egyik kezét hatalmas pocakján pihentette, másikban egy tükröt tartott. A lányok egyforma magasak voltak és ugyanaz a kék szempár ragyogta be az orcájukat. Lizzy hitetlenkedve nézett önmaga szemébe, halotta a másik fele szuszogását, de érezni semmit sem érzett. A másik lány egy ideig az arcát figyelte, tekintete egy időre megállapodott a baglyocskán majd lejjebb kúszott és döbbenten bámulta kerekedő hasát. Idővel visszatért az arcára és elmosolyodott, de a szeme sarkából egy könnycsepp gördült le, majd még egy és még egy, behunyta könnyektől csillogó szemét, de útjukat ez sem állhatta. Végül a lány halványodni kezdett és semmivé foszlott. Egy utolsó cseppecske még ottmaradt a levegőben, majd lehullott, a föld azonnal beitta és a helyén egy aprócska hóvirág nőtt ki. Lizzy lehajolt a kis virágért, letépte, érezte a növény szárának bársonyos tapintását, érezte a virág finom, édes illatát. Az apró hóvirág tele volt élettel.

***

Lizzy kinyitotta a szemét, a konyha kövén feküdt, a szobában kellemes idő volt, mégis egész testében remegett, a sokktól, a sírástól. ’Ő’ ott térdelt mellette, ujjával letörölte Lizzy arcáról a könnycseppeket.
- Semmi baj. Itt vagy velünk újra, minden rendben lesz. – próbálta megnyugtatni, de a lány csak megrázta a fejét. „Igenis baj van, és nem… nincs itt, legalábbis nem teljesen, a lelkének a fele valahol máshol van.” Nem csak a képmását látta, valahogy érezte, hogy a másik lány is hozzá tartozik.
- Kérek… - köhögött Lizzy kiszáradt torokkal, de ennyi elég is volt, ikertestvére, Dorothy már ugrott is és egy pohár vízzel a kezében tért vissza. Miután Lizzy ivott pár kortyot nekikezdett a történetnek, a többiek egy hang nélkül hallgatták végig.
- Szóval most nem tudom, hogy terhes vagyok-e vagy sem. Fejezte be Lizzy.
- Keressük meg először azt a hajcsatot! –javasolta Csiga – Nem emlékszel hová tetted utoljára?
- De, betettem az ékszeres fiókomba. – Az immáron népes társaság – időközben befutott Golyó és Doxi is, akik nem bíztak az öreg ház liftjében és inkább a lépcsőt választották, ám Golyó fájós bokájával csak lassan tudtak haladni- átvonult Lizzy szobájába, de a csatot nem találták a fiókban, hiába túrták fel az egészet.
- Hát, úgy tűnik, belőled kettő van, de a csatból csak egy és az se nálad… - állapította meg Doxi.
- Szóval mindenképp meg kell találnunk a világfán ragadt éned, mit gondolsz, visszatalálnál hozzá? – érdeklődött Lori.
- Nem hiszem. – rázta meg a fejét Lizzy - De az a könyv, az elátkozott tárgyakról igazán előkerülhetne.
- Őőőőőőő… Mi lenne, ha… – Kérdezte Dorothy és közben sokatmondóan ’Ő’ felé biccentett.
- Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
- De Lizzy, te is láttad, láttad, hogy képes rá! – győzködte testvérét Dorothy.
- Igen, de csak egy álom volt.
- És akkor miért álmodtuk ugyan azt? Kérlek, próbáljuk meg! – A többiek értetlenül nézték őket, erről az álmukról senki sem tudott.
- Hello emberek! Hmm… valahogy gondoltam, hogy nem az állatkertbe indultatok el ilyen korán. – futott be Szili.
- Nicsak! – kapta fel a fejét ’Ő’: - Most ébredtél? Biztos kimerítő éjszakád lehetett. Remélem tetszett a látvány. – és zárásképp legszemtelenebb vigyorát küldte a lány felé. Szili válaszként grimaszolt egyet, most Lizzyéken volt a sor, hogy értetlenül nézzenek.
- Majd elmondom. – mosolygott rá kedvesére ’Ő’ – De előbb rajtatok a sor, halljuk, miről szólt az álom?
- Hát jó. - egyezett bele Lizzy - Mindig is tudtuk, hogy lakozik benned némi varázserő, de álmunkban megdöbbentő dolgokat tudtál tenni, talán a leg érdekesebb az volt, hogy a puszta gondolatoddal mozgattál tárgyakat, talán egy kis gyakorlással tényleg menne.
- Váó! - képedtek el mindnyájan.
- És, ha menne is, mi haszna lenne most? Meg tudnám vele keresni a könyvet? - kérdezte ’Ő’.
- Nem tudhatjuk biztosan, de meg kéne próbálnod. - válaszolt Dorothy, majd Lizzy vette át a szót:
- De kérlek nagyon vigyázz! Nem tudjuk, hogy vannak-e mellékhatásai. Rendben talán nem ez a legjobb szó rá, de nem tudjuk, hogy ha használod az erőt, az téged legyengít-e. - ’Ő’ a földet kezdte fixírozni, mígnem meglátta a lábtörlőt. „Egy próbát megér.” - gondolta. Elkezdte kizárni fejéből a külvilágot, csak a lábtörlőt nézte, csak arra koncentrált, a lányok elcsendesedtek körülötte. Ahogy egyre jobban csak a lapost tárgyra koncentrált, úgy tűntek el az egyéb zajok is, a madarak csicsergése, az autóforgalom az utcán. Aztán arra gondolt, milyen lenne, ha a lábtörlő lebegne, ha szép lassan először a csücskei, majd a többi része is megemelkedne, akár egy repülő szőnyeg. És sikerült, rendben nem teljesen úgy ahogy képzelte, de a lábtörlő nagyjából egy centire a földtől lebegett, egészen míg fel nem emelte a fejét, hogy a többiekre nézzen.
- Ó! Hát ez nem nagyon megy, saj... - kezdte, de közben a többiek döbbent arcát látva elhallgatott.
- Fantasztikus! - dicsérték a lányok. Lizzy odalépett hozzá, átölelte és szorosan hozzásimult. Aztán a saját erejére gondolt, hogy talán könnyebben menne szerelmének, ha több ereje lenne. „De hát álmomban rengeteggel bírt, lehet, csak idő kell neki. Vajon tudok átadni neki az én erőmből?” Lizzy koncentrált, arra gondolta, milyen lenne, ha áramlana ki belőle a mágia és ’Ő’ felszívná, de nem történt semmi. Felnézett hát kedvesére, aki csodálkozva bámult le rá:
- Mit csináltál? - A lány is elcsodálkozott, lehet hogy mégiscsak történt valami? Rámosolygott a fiúra:
- Emlékszel arra, hogy néz ki a könyv? Próbálj meg csak arra összpontosítani! - ’Ő’ biccentett és lehunyta a szemét, érezte a hozzásimuló lány melegét, szíve dobogását, aztán már csak arra gondolt, hogy mennyire szereti és segítenie kell neki. Maga elé idézte a könyv borítóját, majd a teljes kinézetét, vastagságát, hátlapját. Aztán csak érezte amint gondolatai vonzzák be a könyves szobába, a polcok roskadoztak a könyvektől, a földön kupacokban állt, az asztalon és persze az eddig keresés következtében szétszórva a földön is feküdtek a könyvek. ’Ő’ elengedte Lizzyt és csukott szemmel, anélkül, hogy megbillenne, odasétált az asztalhoz, kihúzta a legfelső fiókját és elkezdte kipakolni, mikor egy öreg zöld, bőrkötésű könyv került a kezébe megállt és kinyitotta a szemét. A könyvön, kacskaringós aranybetűkkel ez állt: Amulettek, elátkozott tárgyak és ellenszerek.

***

Lizzy kiért a fák közül és kezében a kis virággal és a tükörrel megindult a legközelebbi jurta felé. Ahogy a jurtához ért a jurtából egy vele nagyjából egymagas szőke fiú szaladt ki, felborítva a lányt.
- Jajj nagyon sajnálom! - kászálódott le róla, majd kezét nyújtotta, hogy felhúzza áldozatát. Lizzy azonban nem érzett semmit se az esésből, látta, hogy a földre került, de nem fájt, pár pillanatig érezte magán az idegen testét, de a melegét nem. Elfogadta a felé nyújtott kezet, segítségével kétlábra állt. Látta, hogy a fiú beszél hozzá, mozgott a szája, de nem hallotta. A srác csak folytatta, mondta, mondta a magáét, közbe egyszer idegesen hátrapillantott a jurta bejáratára, de senki sem követte. Aztán mikor ráeszmélt, hogy a lány még meg se szólalt, sőt rá se néz, aggódni kezdett:
- Biztosan jól vagy? - Semmi választ se kapott. Kezét a lány arcára fektette, hogy tekintetét magára irányíthassa, Lizzy végül ránézett, bele a csodálatos kék szemeibe, egy pillanatra úgy érezte, menten elnyeli a szem mélysége, mintha egy kútba zuhanna. de volt abban a tekintetben valami különös, mintha nem értené amit lát, illetve nem lát, olyan mintha számított volna valamire, de nem következett be. A srác megijedt, kiskorában fedezte fel, hogy látja az emberek érzéseit, nem is pont látja, de érzi, ha eléggé koncentrált befolyásolni is tudja, elég az illető szemébe néznie és tudja, mit érez a másik. De ahogy a lány szemibe nézett nem látott semmit.”Lehetséges, hogy ez a lány nem érez semmit, Vagy csak őt tudja kirekeszteni a fejéből?”
-Ki vagy te? -kérdezte a fiú. Lizzy leolvasta a szájáról a kérdést, hála az égnek, hogy a testvére egyik kedvenc játéka ez volt, sajnos már nagyon kijött a gyakorlatból, de ez azért még egyszerű.
- Lizzynek hívnak - válaszolt - Nem hallom, amit mondasz, csak a saját hangom, illatokat se érzek, se hideget. - Will, ugyanis így hívták az idegent, tisztán hallotta a lányt, látta érezte az illatát és elkezdett aggódni. „Mi történhetett, szegény teremtéssel?” Ekkor azonban a jurta fedőlapja megmozdult és az öreg banya dugta ki rajta a fejét.
- Ne haragudj, mennem kell. - szólt még a lánynak és ezzel elszaladt.

folyt. köv.

Élek, virulok, kezdem újra

A mentegetőzés után aztán nem írtam. Nem kezdtem el tényleg feltölteni az írásaim. Hát most itt egy. Előzményei röviden: Az 'Ő' nevű szereplő itt már másodszorra változik meg, az elsővel elszökött Emma, egy volt barátnőm, akit kiírtam a történetből. :(
A második pedig gonosszá lett :D nyehehehe
Böszörményi Gyula: Gergő és az álomfogók sorozatára támaszkodom néha, így esetleges elő-ismeretek lehet nem ártanak.

Súgó, azoknak akik nem akarják elolvasni az előzményeket:

Lizzy és Dorothy

ikrek, 16-17 évesek (történeteimmel együtt nőnek fel, és én is), sok bűbájt ismernek és a varázsláshoz bűbájostort használnak

Lory és Emma

Emma, csak eleinte volt részese a történeteimnek, az első 'Ő' -vel szökött meg :) Lory Lizzyék jó barátnője, szintén bűbájos

Szili

Ő került be Emma helyett :)

Nimo, Csiga, Doxi, Golyó

Lizzy és Dorothy barátnői, Loryt és Szilit nem igazán ismerik, de eddig kijönnek egymással, a lányok szintén a 16-18 éves korosztályba esnek,kezdő bűbájostor használók, de majd belejönnek :)


'Ő'

A történetek alatt háromszor is megváltozik, de a nevet mindig fel kell vennie, hogy a titkos ügynökök vezetője lehessen. Az első megszökik Emmával, a második lesz gonosszá, és a harmadiknál jár most a történetem.

'Ez', 'Az', 'Amaz', 'Emez'

Ők a titkos ügynökök, nem rendelkeznek semmilyen mágiával, de rendszerint bénázásukkal megoldják a feladataik. Az új 'Ő' -nek lesz mit rendbe tennie és fejlesztenie.