2012. május 25.

Maszkabál - előtörténet

Előtörténet Még csak óvódás volt, mikor elvesztette a kishúgát. Imádta. A kicsi is őt, a nővére volt az első, akire rámosolygott, és a lány látványa mindig megnyugtatta. De sok emléke nem volt a húgáról, a kicsi fél évesen elkapott egy csúnya betegséget és szervezete még túl gyenge volt ahhoz, hogy túlélje.
 *** 
- Vacsora! – hallatszott az ajtón túlról. Az ablaknál ülő, magas, barna hajú lány feleszmélt merengéséből, még egy utolsó pillantást vetett az ablaküvegen visszatükröződő énjére. Ha ő most 20 éves, a húga 16 lenne. Vajon hasonlítana rá? Vagy a gyökeres ellentéte lenne? - Lizi! – jött a sürgető felszólítás. Így a lány végül kénytelen volt elhessegetni szomorú gondolatait, mosolyt erőltetni az arcára és megindulni a konyha felé.
***
 Lizi. A szülei, mindig is csak így hívták, a teljes neve Lukács Elizabet. Az édesapja egyik angol őse után kapta. De ez ma már mind nem számít, húga halála annyira megviselte szüleit, hogy szinte minden kapcsolatukat megszakították a külvilággal. Felmondtak munkahelyükön, elköltöztek és rokoni szálaikat is felégették. Így kerültek fel Pestre, a Budai vár tövébe, kellemes környék volt, jó hatással volt idegrendszerükre. Így aztán szép lassan feldolgozták a történteket, hisz ott volt még nekik idősebb leányuk, akinek gondját kellett viselni. Ők ugyan átvészelték, de elsőszülöttjük nem, hiába járatták az évek során három különböző, nagynevű pszichológushoz, a lány zárkózott, befelé forduló és magányos maradt. Nem voltak barátai, szabad idejében vagy tanult, vagy a húgáról ábrándozott, néha rajzolgatott is, portrékat, megpróbálta elképzelni, hogy nézne ki. Ahogy teltek az évek Lizi rájött, hogy jobban jár, ha néha találkozik az úgynevezett „barátaival”. Így szülei békén hagyták, ő meg sétálgathatott egyet nyugalomban a környéken. Szerette a környéküket, ilyenkor mindig felballagott az ágyúkhoz, megcsodálta a kivilágított házakat, utcákat. De legjobban a csillagokat szerette nézni. Sétái végeztével rendszerint felmászott házuk tetejére a tűzlétrán – a létra nem messze futott az ablakától, így saját szobájából is könnyedén felmehetett a tetőre- hanyatt feküdt és a milliárd apró fénypontot fürkészte. Mostanra szinte minden este feljárt ide, vacsora után bezárkózott a szobájába, szélesre tárta az ablakot és egy mozdulattal a létrán termett, onnan meg már nem volt messze a tető. A melegebb napokon sokszor el is aludt fönn, jó pár éve talált a ház pincéjében egy kopott szivacsot, azt felvitte a tetőre. Tökéletes fekvőhelyként szolgált, puha volt és felfogta a betonból áradó hideget.
 ***
 - Kisasszony, gyere csak vissza! - kiáltott utána édesapja, mikor a lány kirobogott az étkezőből. Ahogy beviharzott a szobájába, az ajtót bevágta maga mögött és rögtön rá is fordította a kulcsot, szülei kiabálását eleresztve a füle mellett. Már szinte automatikusan nyitotta az ablakot és vette a fokokat. Ahogy felért a tetőre lefeküdt a betonra, arca vörös volt, érezte, ahogy a szíve gyorsabban ver. Ő aztán nem fog újra pszichológushoz járni. És hogy merészeltek a szobájában kutakodni? Az ő dolga, hogy miket rajzolgat. És mi a baj azzal, hogy újra, meg újra megrajzolta húga arcát. A szívverése lassult, a hűvös beton és a csípős levegő megtették hatásukat. Hirtelen valami nesz ütötte meg a fülét. Felült gyorsan és körbenézet. Mi lehet az? Nem látott senkit közeledni. Pedig szabályosan… mintha lépteket hallott volna. A héten nem először történt meg vele ez. Tegnap… vagy tegnap előtt. Gondolkodott. Lehet, már hallucinál is? Várjunk csak, mintha a szomszéd háztetőn mozogna valami. Ott. A liftház árnyékában sárga szempár csillant. Macska lehet? Nem, nem, ahhoz túl nagy. Egy emberi alak lépett ki a hol fényére. Rövid, szökésbarna hajú, fiatal férfi. Lizi nem mert felállni, de ülve szép lassan hátrafelé csúszott. Ezt látva az idegen elmosolyodott. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – szólalt meg. A hangja kellemes, nyugodt volt. Lizi felállt és tett egy lépést előre, furcsán könnyűnek érezte magát, arra a pár percre elmúlt minden félelme. Közeledtére a fiú még szélesebben mosolygott. - Jól van. – mondta. A tető széléhez sétált és egy ugrással Lizi mellett termett. A lány ijedtében hátralépett, de egyensúlyát vesztve majdnem hanyatt esett. Az idegen még időben elkapta a kezét, ujjai érdesek volta, bántották Lizi selymes, puha bőrét. A lány elkapta kezét, furcsán hatott rá az érintés. A betont nézte a lábánál. Valami furcsa motoszkálást érzett a gyomra tájékán. Mi ez? Már bánta, hogy elrántotta kezét. Vágyott a férfi érintésére. De felnézni nem mert. Átélte ugyan, az évek során, ahogy körötte páron jönnek össze és mennek szét. Látta a lányok arcán a lelkesedést, mikor szerelmi kalandjaikról számoltak be barátnőiknek. De őt ezek a dolgok sosem érdekelték. Ebben az idegenben azonban, vonzotta valami. Összeszedte hát bátorságát és felnézett. A sárga szempár ijesztő közelségből nézett vissza rá. Sárga, rés alakú pupillák, teljesen macskaszem- szerű. A lány szíve a torkában dobogott, úgy nézett fel, a nála egy fejjel magasabb férfira. - Már régóta figyellek. – szólalt meg a srác. Lizi nem válaszolt, a korábban is hallott zajokra gondolt. De az idegen nem is várt válaszra: - Gyere velem! – szűrte ki fogai közte a szavakat, nehezen tudta visszafogni magát. Egy pillanatra arra gondolt felkapja a lányt és elrohan vele a menedékére, mennyivel gyorsabb lenne. De nem, azzal csak jobban megijesztené. Megindult hát a tűzlétrához. Lizi csak állt, nézte a távolodó alakot, aztán kíváncsisága úrrá lett félelmén és követte. A fiú lemászott a létrán, az aljában bevárta Lizit, kezét nyújtotta neki és lesegítette, de miután a lány leért sem engedte el. Így indultak el, kézen fogva. A fiú ment elől és mögötte kicsit lemaradva Lizi. A vár alatt egy barlangrendszer húzódott, mélyen a földben. Ezek egy részét ismerték az emberek, turisztikai látványosságként meg is nyitották, de nagy része még mélyebben húzódott, tökéletes menedéket nyújtva vámpírok számára. Az egyik barlang lejárata felé igyekeztek, a lejárat egy régi ház pincéjéből indult. Mikor a házhoz értek, az idegen hármat koppintott a robosztus, fa ajtón, mire az nyikorogva kitárult. Az ajtóban egy ősz, igen idős ember jelent meg, lámpással a kezében. Amint meglátta a macskaszemű férfit oldalra lépett, hogy utat engedjen neki. A fiú rögtön megindult a pincelépcső felé, Lizi követte. Úgy érezte, az idegen keze egyre szorosabban kulcsolódik az övére, mintha attól tartana, hogy megszökik. A pincében hűvös volt, a falak mentén lámpások világítottak, egy-két szőnyeg is lógott a falakon, ami egy pincében különösen hatott. Az idegen az egyik szőnyeghez lépett, és félre húzta, mögötte egy széles lyuk tátongott. Intett a lánynak, hogy induljon előre. Lizi elindult, a barlangban még hűvösebb volt, mint a pincében. Megborzongott, de ment előre, a göröngyös talajon. Mikor egy szélesebb, vájt üregbe ért megállt, innen csak egy sötét, keskeny alagút vezetett tovább. Az üreg szőnyegekkel volt bélelve, a padló és az oldalai is. A falak tövében hatalmas párnákat helyeztek el. Most vette csak észre, hogy a folyosó, amin eddig jött sötétségbe veszik, és az üreget megvilágító lámpások fénye vetül csak ki rá. Ahogy a helyiséget fürkészte hirtelen taszítást érzett hátulról. Előreesett, két ugyan kezével kitámasztotta magát, de térdét még a szőnyegek ellenére is csúnyán felhorzsolta. Megfordult, hogy lássa mi történt. Az idegen mellette állt, mohó élvezettel nézte a lány térdéről lefolyó keskeny vércsíkot. Ismét elmosolyodott, hegyes fogai elővillantak és egy ugrással a lányra vette magát, fogait a nyak finom bőrébe mélyesztette. Lizi gerince ívbe feszült, egész testét forróság öntöttel el, mozdulni sem bírt. A kelleme, bizsergő érzés átjárta minden porcikáját, aztán az élvezetet félresöpörte a fájdalom, a lány összerándult, aztán elsötétedett előtte a világ.
 - - - 
 Lizi letette hátradől foteljében, elmosolyodott. Milyen régen volt ez. Már 10 éve, de tisztán emlékszik mindenre. Mikor felébredt kínzó éhség mardosta a torkát. Atyja, az akkor még idegen férfi, egy üveget nyújtott felé, benne sötét, még meleg folyadékkal. Vérrel. Miután szomját valamelyest csillapította, Atyja elkezdte tanítgatni. Elmagyarázta neki, mit is jelent a vámpír lét, hogyan táplálkozhat. Mesélt a klánokról, a Kamarilláról és a Szabbatról. Kioktatta a Hagyományokról. Két hónapig tanítgatta, aztán elvitte a Herceghez, ott ő sikeresen bizonyította tudását. Tanulni mindig is könnyen tudott. A szüleihez már semmi sem fűzte, korábban se volt velük jó kapcsolata, őket okolta húga halála miatt. Végignézte, amint beleőrülnek másik gyermekük elvesztésébe, ahogy intézetbe viszik őket és édesanyja öngyilkosságáról is tudott, de nem érzett bűntudatot. Az éjszakában élt már, ahová mindig is tartozott.

2010. október 6.

csokor

Pakolásztam ma a gépemen...és találtam pár apróságot :D

Közös alkotás az idegennyelvi napon. A téma (Fun) és a rímelés adott volt. :D

Fun on the sun

On the language day you can have fun
In the end you can travel to the Sun.
You should bring some sun-cream
And on the Sun you can eat an ice-cream.
Behind the Sun there is a huge beach
So you can cut down the big heat.
You should drink some delicious juice
And you can taste different foods.

És egy általános iskolás költemény :D Nem mondom, hogy büszke lennék rá, ha tegnap alkotom... de 7-ikben még sokkal egyszerűbbnek és szebbnek tűnt a világ. :)

A Rózsa

Rengeteg virág van
Szerte a világban.
Mindegyik csodaszép,
Köztük a margarét.

De legszebb a rózsa,
Ki a nevemet hordja.

Csintalan egy növényke,
Mert ha kimész a rétre,
Megböki a kezedet,
Attól fél, hogy leszeded.

Labda, gyepü, mezei,
Baba, bérci, erdei:
Mindegyik egy rózsafajta,
Aki látja, csodálgatja.

Van vörös és sárga,
Van olyan, mint a mályva.
Van fehér és rózsaszín,
Gyönyörű mindegyik szín.

Megszépíti tavaszod,
Ahogy nyílik, mosolyogsz.

S ki ezt a verset írta:
Az ***** *********.

2010. október 2.

idézet

A szerelem a szenvedések kimeríthetetlen forrása.
/Francois Lelord/

2010. szeptember 26.

Reménytelen történet 4.


/ ÁTDOLGOZÁS ALATT :)  /


Figyelmeztetés!
A mű NEM valóságos történeten alapul. Bármennyire is emlékeztet egy-egy szereplő valóságos, élő ismerősömre NEM az. Minden hasonlóság a puszta véletlen műve, a való élethez köze nincsen.
Jó szórakozást! :)

2010. szeptember 20.

Vasárnap reggel

Vasárnap reggel

Az ágy szélén ülök, meredten nézem a lábaimnál lévő üres kávésbögrét. Hatott. Már nem érzem azt a kellemes fáradtságot, már nem érzem a takaró és a párna csábítását, hogy bújjak vissza a melegbe. Fázom, illetve… inkább, csak a hideg ráz, tudom, hiába vennék fel pulcsit, nem segítene, a takaró sem, ez a hideg belülről fakad. Ülök, az arcomon forró cseppek gurulnak végig, majd az ölemben landolnak. Az előtérből beszűrődik vendéglátóim beszélgetése:

- Menjetek le! Reggelizzetek meg!
- De mondta, hogy nem éhes.
- Hátha rád hallgat.
- Ilyen ügyben csak a gyomrára hallgat.

Lépteket hallok, beadta a derekát, próbálkozik. de én tényleg nem vagyok éhes. A torkom összeszorult, a gyomrom görcsben áll. Nemsokára itt lesz. Apa idejön. Nem akarom megint látni, nem akarom megint látni, ahogy elhajt, otthagyva engem a ház előtt. Mindezt, most azért mert felvettem azt a rohadt mobilt. Tudtam, hogy hívni fog. Minden este hív mióta elment. Miért nem kapcsoltam ki? Mondhattam volna másnap, hogy lemerült. Vagy akármit.

Tényleg nem vagyok éhes, köszönöm. Csak a fejem rázom, képtelen vagyok megszólalni. A barátom ül mellettem, a hátamat simogatja, nem nagyon tud mit tenni. Nem irigylem a látványért, el tudom képzelni magam. Kivörösödött szemek, vizenyős tekintet, a hajam egy merő kóc és reszketek. Szegénykém. Ilyen rossz állapotban talán még sose látott. Végigbőgtem az éjszakát, csak az utóbbi pár órában aludtam kicsit és már megint sírok. Fáj. Fáj a szemem, a hasam, a torkom, de mindez semmiség. Egy jóval erősebb fájdalom elnyomja. Csak sírok, néha pár percre sikerült abbahagynom, de utána újult erővel tör rám ismét. Miért vettem fel azt a szaros telefont? Most kényelmesen fekhetnék a párom mellett, érezve meztelen teste bársonyosságát. Láthatnám a mosolyát, ahogy ébredezik és észrevesz. Ölelhetném, szorosan, feledve minden bánatom. Olyan boldog lennék.

A tegnap este. Rég találkoztunk már és még régebben volt alkalmunk szeretkezni. Tegnap este végre kettesben maradtunk. Persze, mindig a legrosszabbkor jön a telefon. És én marha, még nagy lazán fel is vettem rajta ülve. Nem akartam, még arra a pár percre sem ereszteni. A telefonba próbáltam jópofizni, ne hallja ki a hangomból, hogy mennyire zavar, de aztán meghallottam a nevetését. A nevetést, Apa nevetését. Mióta olyan hirtelen elköltözött otthonról nem hallottam nevetni. Belém hasított a hiánya, a fájdalom olyan hirtelenséggel tört rám, hogy nem tudtam mit tenni. Könnyek buggyantak ki a szememből, s a következő kérdésére már nem tudtam felelni. Alig volt hangom. Valahogy mégiscsak kinyögtem egy jóéjszakát és letettem. Azonnal újrahívott, tudtam, hogy nem bírnék vele beszélni. Rázkódtam a sírástól.
- Kérlek! - suttogtam. A barátom felvette a telefont, hamar elintézte. Én közben próbáltam megnyugodni, nem akartam ennyivel rövidre zárni a közös esténket. Tényleg rég voltunk együtt. Mindketten megérdemlünk egy kis kényeztetést. Gondoltam, ha nevetésből minden átmenet nélkül tudok sírásra váltani, fordítva is mehet. Végül sikerült is. Szépen, lassan elkezdtem újra mozogni. Fel és le… fel és le. Közben kaptam még egy sms-t. Csak a végén mertem elolvasni. Mikor szerelmem elment még a fürdőbe én összeszedtem a szétdobált ruháim, felöltöztem és elolvastam az üzenetet. Ez állt benne:

Mi a baj? Aggódom.
Odamegyek reggel. 
Hánykor indulnál haza?
Szeretlek: Apa

Gyorsan válaszoltam. Nem akarom, hogy miattam autózzon 70 kilométert. Tulajdonképpen látni se akarom, az is csak fáj. De félórán belül ideér, hiába tiltakoztam. Ennyit rólam, ennyit arról, hogy én mit kértem. „Kössz, jól vagyok. Majdcsak kiheverem valahogy. Inkább azt mondd meg miért. Miért tetted? Miért hiszed azt, hogy így jobb? Hát nem látod? Nyisd már ki a szemed!” Ordibálni tudnék vele, de sosem teszem. Hiába minden, nem tudnék vele beszélni arról, amit tett. Cserbenhagyott minket. Anyát, engem és főleg öcsit. A barátom feláll, az ablakhoz sétál. Ő látja is, én csak hallom az érkező kocsit. Hát itt van. Megjött. Ó, bár elnyelne a föld, csak lemenni ne kelljen! A párom megszorítja a kezem, finoman az ajtó felé húz. Könyörgök a szememmel: „Ne tedd ezt velem!” Aztán elindulok. Tudom, akármennyire fáj, ez a helyes. A könnyeim még a lépcső tetején letörlöm, mire az aljára érek, már mosolygok. Még soha életemben nem fáj ennyire mosolyogni.

2010. szeptember 8.

idézet

Ellentétben a közfelfogással, a szerelem nem olyasvalami, amibe tehetetlenül "beleesünk". Nem "ránk szakad". (...) Mindig van egy semleges pont, ahol az ember engedélyt ad magának arra, hogy szeressen vagy ne szeressen. (...) Ez a pillanat, amikor még dönthetünk.
/Müller Péter/

Vitatom is, nem is...inkább nem foglalok álláspontot :)

Néhány döntésben hallgathatsz a szívedre, máskor meg az eszedre; de ha kételkedsz, akkor az eszedre hallgass – ez fog életben tartani.
/Laurell Kaye Hamilton/

:) Ezt már kevésbé, de felmerül, hogy egy rövidebb boldog élet vagy egy hosszú boldogtalan...ugyan életben tart az eszed... de mindig megéri?

2010. augusztus 9.

milyen kár h mégse vagyok gonosz :D






Reménytelen történet 3.
---
A terem falát nagyjából derékmagasságban kacskaringós, aranyszínű minták díszítették, olyasmik, amiket Lizzy szokott rajzolni. A terem hatalmas volt, két oldalán díszed ablakok futottak végig, kinnt már sötét volt, csak a hold és a csillagok ragyoktak az égen. Benn azonban pezsgett az élet. A terem egyik végében egy sötét, fábol készült zongora állt, egy fiatal, fürtös lány játszott rajta. Vékony ujjai kecsesen futkároztak fel és le a billentyűkön, bokáig érő, mell alatt szűkített fazonú ruhát viselt. Körülötte serdülő lányok álltak, mind hasonló ruhában és énekeltek. A terem közepén párok táncoltak, forogtak, nevettek vagy éppen párjuk tekintetébe mélyedtek. Mások a terem szélénél elhelyezett asztaloknál falatoztak és beszélgettek, az idősebb aszonyoknak most alkalmuk nyílt megosztani egymással a legfrissebb pletykákat. Lizzy és Dorothy is a terem szélére húzódtak, próbálva kerülni a feltűnést, hátat fordítottak a fürkésző tekinteteknek és gyors varázsigét mormoltak, öltözetük egy csapásra megváltozott. Mindkét lányon hasonló, bokáig érő, mell alatt szűkített ruha jelent meg, Lizzy egy szép, halványrózsaszín selymet varázsolt magára, itt-ott forokkal., Dorothy edig egy halványsárga, puffos ujjú ruhát választott. A varázslat segítségével kontyba rendezték a hajuk is, sőtt Lizzy még apró, fehér virágokkal is teletűzdelte, mostmár tökéletesen beleillettek a képbe. A tekintetek is szép lassan elterelődtek róluk, páran még értetlenül figyelték a két lányt, hirtelen már nem tudták, mi kelltette fel az érdeklődésüket. A lányok mosolyogva fordultak vissza a nyüzsgő terem felé.
- Nem gondolod, hogy fel kellett volna öltöznöd indulás előtt? Látnod kellett volna, hogy megbámultak az átlátszó hálóingeben – mondta nevetve Dorothy.
- Láttam – zárta rövidre a témát testvére.
- Váó! – álmélkodott Dorothy –Ott vannak Anyuék!
- Igen, tudom – mondta Lizzy – ha tovább nézelődsz megtalálod Mr. Darcy-t és Ms. Bennettet is.
- He?? Ezeket honnan tudod? Hol vagyunk?
_ Egy régebbi álmomban, hát igen, azt hiszem akkoriban Büszkeség és balítélet túladagolásban szenvedtem- válaszolt nevetve Lizzy.
- Jajj, nekem miért nem lehetnek ilyen álmaim? –irigykedett a testvére.
-Mert ez az én kíváltsá... –kezdett gúnyolódni Lizzy, d eközben megakadt a tekintete valamin, vagyis inkább valakin.
- Ő viszont nem volt benne az álmomban – mutatott a lány a szoba másik felében lévő asztal felé. Az asztal mellett egy farmergatyás srác állt, magas, szöszi, kezében egy félüveg rummal, a másik fele meg minden bizonnyal már benne. Arca ki volt pirulva és énekelt. A legkülönösebb azonban nem a srác volt, hanem a körülötte állók viselkedése. Észre sem evtték a fiút, átnéztek rajta, a kissé hamiskás énekét se hallották. A lányok csak egymásra néztek, s tudták, h ugyanarra gondoltak, az idegennek erős a mágiája és ügyesen is használja.
- Komolyn, ha nem farmerben lenne, na meg nem piálna azt hinném, hogy angyal – kuncogott Dorothy.
- Menjünk oda és derítsük ki! – kacsintott testvérére Lizzy. A lányok megkerülték a fél szobát, hogy ne kelljen megzavarniuk a táncolókat, hátulról közelítették meg a srácot. Biztos, ami biztos. Mikor már csak 5-6 méterre voltak tőle a Szöszi hirtelen megfordult, szemei elkerekedtek.
- Hogy sikerült lelépned? És hogy kerültél pont ide? Követtél? – rohanta le Lizzy-t – Izééééé! Várjunk csak! Te nem voltál terhes?
- Hogy mi van? Ismerjük mi egymást? – állt meg végül a sráccal szemben Lizzy és tátva is maradt a szája, ahogy a világoskék szemekbe nézett, olyan volt, mintha el akarnák nyelni, mintha zuhanna, sűllyedne el a vízben.
- Ó! Te a másik vagy! – rázta fel merengéséből a fiú hangja. –Jesszusom! Biztos jól vagy? Sosem láttam még, hogy valaki egyszerre ennyi mindent érezzen. A másik feled sem volt semmi, az igaza, de te nem robbansz szét ennyi érzelemtől? – Lizzy szólni akart, de ekkor hirtelen lerohanták az érzések, mintha bomba robbant volna benne és tényleg mintdent érzett: szerelmet, aggodalmat, kétséget, reményt és egy kis örömöt is, hogy itt ez a fiú, aki talán segíthet, aki találkozott a másik felével. És még valamit érzett egy kis Déjá vu-t.
- Tényleg ismerlek valahonnan. De nem jövök rá, hogy honnan – nyögte ki végül Lizzy. A srác elmosolyodott, már nyoma sem volt rajta az alkoholnak. Felemelte jobb kezét és mutatóujját a lány homlokának közepére illesztette. Lizzy előtt elhomályosult a bálterem és a sötétből egy festmény bontakozott ki, majd a fal, amire ki volt függesztve, majd még egy festmény, egy szobor, egy üvegvitrin és  végül megjelent a teljes múzeum., benne Lizzy családja és a Szöszi. Lizzy érezte, hogy érzelmei megcsppannak, egyetlen egy maradt, a vágy, hogy átölelhesse a fiút, hogy magához szoríthassa, érezhesse a teste melegét. Nem tudja mennyi ideig tartózkodtak a múzeumban, a tárgyakra sem igen emékszik., végig az a fránya vágyakozás gyötörte, de ahogy a múzeumban szétszéledtek szem elől vesztette a fiút, csak néha futottak össze, olyankor egymásra néztek, aztán a srác mindig eltűnt. Lizzy két dologban biztos volt:
       1. A fiú is ugyan azt érzi mint ő
       2. Felrobban, ha nem ölelheti meg rövid időn belül
Mikor minenki körbejárta a múzeumot tovább indultak. Lizzy beszállt a család fehér kisbuszába és leült a helyére, már majdnem be is csatolta magát, mikor beszállt mellé a szőke srác, odahajolt a lányhoz és szorosan magához ölelte. „Végre” gondolta Lizzy és boldogan ölelt ő is a fiút. Aztán a kép elsötétedett és ismét a bálteremben állt, szembe a fiúval és a vágy újra kísérteni kezdte, ha nem is olyan erővel, mint a múzeumban.
- Emlékszem – mondta kissé rekedtes hangon. A fiú egy picit közelebb lépett hozzá és átölelte.
-Azért elpirulni nem kell – súgta a lány fülébe – Bááár.... jól áll – tette hozzá. Lizzy a fiú vállába temette arcát és igyekezett arra koncentrálni, hogy eltűnjön arcáról a pír.
- Khm-khm... – köhécselt Dorothy _ nem akarok megzavarni semmit, de szól a telód hugi, és nem tudom az itteniek mennyire díjazzák a Nickelback-et.
- Nem hiszem, hogy túlzottan szeretnék, viszont nem hallják. Talán szólnom kellett volna, mikor idejötettek titeket is bevontalak a mágiám alá – mosolygott bocsánatkérően a fiú. Lizzy elfordult a sráctól, hogy elővehesse a mobilját, azt ugyanis, a bűbályostorával együtt a combjára csatolta, mikor átöltöztek. Rövid küzdelem után, egy lapos fekete készülék került elő a lány ruhája alól, a képernyő világított, rajta egyszem betű: Ő.
- Szia, Kicsim. Minden rendben? – vette fel a telefont Lizzy.
-Helló, Drágám- csendült fel ’Ez’ hangja a vonal másik végén – Nem mondhatnám...
- Óh, te vagy az? Mi történt vele?
-Hát, leginkább eltűnt, vagyis, háááát, naaa szóóóval....
- Bökd már ki! – kiabált Lizzy már-már hisztérikusan a telefonba.
- Ööööö... elrabolták- bökte ki ’Ez’. Lizzy szája tátva maradt, a telefon nagyot koppant a padlón, a lány csak állt, mintha sóbálvánnyá változott volna. Dorothy hajolt le a telefonért, pár szót váltott csak a fiúval, aztán letette. Testvére még mindig mozdulatlan meredt magaelé, a Szöszi kezei megjelentek a vállán és apró, finom mozdulatokkal maszírozni kezdték, majd egyre erősebben.





Lizzy kezdett magához térni. Dorothy pedig összefoglalta neki, amiket még megtudott:
- ’Ez’ azt mondta, hog hátulról leütötték őket, mie magukhoz térek ’Ő’ nem volt sehol, csak az övtáskája maradt hátra, így került hozzájuk a mobil, mondtam neki, hogy kitalálunk valamit és viszahívjuk. – Lizzy sóhajtott egyet, a fiú kezei lecsúsztak a válláról, a lány felé fordult.
- Kérlek mondj el mindent, amit tudsz! – ejtette ki száján a szavakat Lizzy. A srác bólintott és belefogott:
- Willnek hívnak, pár órája a álmaidban mászkálok, íg alálkoztam a másik feleddel. Hát röviden ennyi.
- Ennyi? Ez lenne mindn amit tudsz??? – kérdeze Lizzy, ismét igen idegesen.
- Nem árulhatok el többet, de ne próbálj mérgesen nézni, tudom, h csak aggódsz – mondta Will.
-Én ne nézzek úgy ahogy? A te pillantásod olyan állandóan, mintha a fejembe kotorásznál! – mondta a lány megrovón, de a fiú csak mosolygott és még mindig úgy nézett. Lizzy kiöltötte rá a nyelvét, karját összefonta a mele előt és igyekezett minél durcásabb arcot vágni. Will nyugtázta magában, hogy az aggodalom egy időre, még ha nem is sokra, de háttérbe szorult, majd magához húzta a lánt. Lizzy kibontota összefont karját, két tenyerét a fiú mellkasára helyezte és szép lassan eltolta magától, eddig tartott a jókedv, újra felválltotta a kétségbeesés. „Miért érzi ilyen jól magát egy másik fiúval, miközben a szerelmét elrabolták? És mi lesz most? Hogyan tovább?”
- Lizzy, Doxi hív! – szakította félbe testvére töprengését Dorothy.
- Szia, Dox! – kapte fel a telefont Lizzy.
- Hali, remélem minden oké. Mi valami szutyok könyvtárba csöppentünk, minden csupa por volt. Találkoztunk egy oroszlánnak, akibe Csiga belezúgott – Héééé! Nem iiis! –hallotta Lizzy Csiga tiltakozását, majd barátnői vitáját, hogy kinél legyen a telefon, illetve, hogy ne hangosítsák-e ki. Végül Nimo ragadta magához a készüléket:
- Na, hol is tartottunk? Ja, igen, Az oroszlánt elvarázsoltuk, de utána ő is minket. Most valami St. Petershallban vagyunk és esik a hó. Ja, meg van itt egy piszkos, öreg raktárépület. Majd megfagyunk. Behúzódtunk egy szobába, itt áll egy karácsonyfa meg egy asztal telis-tele finomságokkal, de itt sincs sokkal melegebb. Ja, azért hívtunk, hogy hogyan tudunk magunknak ruhát varázsolni. Teljesen átáztunk a hóban.
- Á, dejó! Az is egy régebbi álmom.- örvendezett Lizzy, St. Petershall és a kis karácsonyuk..jajj hogy szerette, még Emma szökése előtt történt...mindegy, már tóltette magát rajta. – Csak csettintsetek, ha tényleg ott vagytok, akkor a bűbályostorok nem működnek, képzeljétek magatokra a ruhát és csettintsetek. Ennyi az egész – adta ki az utasításokat Lizza, aztán kicsit eltöprengett:
- Ugye tudtok csettinteni?
- Háááááát... Nem igazán, de majd most megtanulunk- hangzott a válasz a vonat túlsó végén.
- Uhh, hát hajrá! Amint rájövök, hogy jussunk oda, megyünk! – tette le a telefont Lizzy.
- Na? Hogyan tovább? Hogy tudok utazni? – fordult vissza a többiek felé. Dorothy csak tanácstalanul rázta a fejét, Will tekintete viszont a plafont és a csillárt pásztázta.
- Rám nézz! –szólt rá Lizzy – Tudom, hogy tudod, hogy jutnék oda!
- Igen – vallotta be a fiú – de magadtól kell rájönnöd, ezek a te álmaid.
- Áh, ez jó. Ha mind a te álmod, hugi... akkor kell, hogy legyen köztük összefüggés. Szóval lehet, hogy itt is tudunk csettintéssel varázsolni? Vagy esetleg a fiúk? Hisz alapból ők kapták ezt az erőt, nem?
- Imádlak! – ugrott Dorothy nyakába testvére –felhívom őket, működnie kell. Lizzy kapta is a mobilját és tárcsázta ’Ő’ mobilját, amit ezúttal ’Az’ vett fel. A lány villámgyorsan ledarálta neki az ötletüket és letette a telefont, mielőtt a fiú előállhatott volna még 200 kérdéssel. Elvégre a pedag, minden helyzetben pedag marad. A telefont visszacsatolta a helyére és azon kezdett töprengeni, hogyan juthatne el Doxiékhoz. A zongoraszó megszúnt, a párok megköszönték egymásnak a táncot és az urak lekisérték a hölgyeket a parkettről, csak 2-3 pár maradt ott, várva a következő táncot. A zene felcsendült, meghajlás, pukedli és már suhantak is a szoknyák, kopogtak a cipők. Lizzy azon kapta magát, hogy autómatikusan dódolja a számot. Will kíváncsian figyelte.
- A kedvencem – mentegetőzött a lány.

- Ez esetben... – fordult meg Will a tengelye körül, s mire visszaért a lánnyal szembe már öltönyben, fehér ingben és lakkcipőben pompázott.
- Szabad egy táncra? – nyújtotta kezét Lizzy felé. A lány tétovázott.
- Menj csak! – mosolygott rá testvére – Addig én kitalálom, hogy jutunk oda. – Lizzy az előtte álló fiúra nézett, arcán felragyogott egy mosoly, kezét a fiúéba csúsztatta, Will a szájához emelte a törékeny kis kezet és csókot lehelt rá. Lizzy érezte, hogy ismét elpirul. Összekapaszkodtak és beforogtak a többi pár közé, az emberek mosolyogva figyelték őket, Will leengedte a bűbály-burkot. Lizzy a fiú szemébe nézett, ismét érezte az örvényt, a zuhanást, már nem irányított szinte teljesen tudatá kívül volt, lábai léptek a zene ritmusára, párjáéval teljes összhangban. A zene a fejében, a szívében lüktetett és szép lassan megszűnt a világ, eltűnt a terem, az asztalok és a többi pár. Úgy érezte ketten maradtak a semmi közepén és a zene, ezek a csodálatos dallamok. Ahogy táncoltak egyre közelebb kerültek egymáshoz, csípőjük már összeért, a levegő vibrált körülöttük, a lány ajkai elnyíltak, egy-két miliméter választotta csak el Willétől. Hallotta szíve egyre gyorsuló dobogását, már leelőzte a zene ütemét. A fiú felemelte a kezét és egy ujjával megcirógatta Lizzy arcát, aztán keze hátracsúszott a lány nyakára és a fejét óvatosan közelebb húzta. Ajkuk egymásra talált, először finoman, lágyan ízlelték egymást, majd ajkuk mozgása egyre gyorsabbá vált. Már egyikük se volt tudatánál, szeműk lehúnyva olvadtak bele a hosszú, forró csókba. A fiú hegyes fogai belemélyedtek a lány ajkába, nyomukban vér serkent, Will ajka azonnal elnyelte. A lány testén végigfutott a gyönyör. Viszonttámadásba lendült, fogai közé kapta a fiú ajkát, ám ekkor a zene elhalt. Szemüket úgy nyitották fel, mint akik több órás álomból ébrednek, ajkaik elváltak egymástól, de testük továbbra is összefonódott, már egy ideje nem táncoltak, csak álltak egyhelyben. A perkettről ismét szétoszlottak a párok, csak ők maradtak ott, takartan a kíváncsi tekintetek elől. Levegőhöz is alig, nemhogy szóhoz jutottak volna, ajkuk kivörösödött és Lizzy orcája is igen kipirult, Will arcán pedig egy letörölhetetlen vigyor jelent meg, olyan, amit kisfiúk arcán látni, ha megkapják a régóta vágyott csili-vili játékautót. És ebben a pillanatban, mintha menyílt volna alattuk a föld, zuhanni kezdetk, körülöttük teljes sötétség.

---
folyt. köv.