***
- Vacsora! – hallatszott az ajtón túlról. Az ablaknál ülő, magas, barna hajú lány feleszmélt merengéséből, még egy utolsó pillantást vetett az ablaküvegen visszatükröződő énjére. Ha ő most 20 éves, a húga 16 lenne. Vajon hasonlítana rá? Vagy a gyökeres ellentéte lenne?
- Lizi! – jött a sürgető felszólítás. Így a lány végül kénytelen volt elhessegetni szomorú gondolatait, mosolyt erőltetni az arcára és megindulni a konyha felé.
***
Lizi. A szülei, mindig is csak így hívták, a teljes neve Lukács Elizabet. Az édesapja egyik angol őse után kapta. De ez ma már mind nem számít, húga halála annyira megviselte szüleit, hogy szinte minden kapcsolatukat megszakították a külvilággal. Felmondtak munkahelyükön, elköltöztek és rokoni szálaikat is felégették. Így kerültek fel Pestre, a Budai vár tövébe, kellemes környék volt, jó hatással volt idegrendszerükre. Így aztán szép lassan feldolgozták a történteket, hisz ott volt még nekik idősebb leányuk, akinek gondját kellett viselni.
Ők ugyan átvészelték, de elsőszülöttjük nem, hiába járatták az évek során három különböző, nagynevű pszichológushoz, a lány zárkózott, befelé forduló és magányos maradt. Nem voltak barátai, szabad idejében vagy tanult, vagy a húgáról ábrándozott, néha rajzolgatott is, portrékat, megpróbálta elképzelni, hogy nézne ki. Ahogy teltek az évek Lizi rájött, hogy jobban jár, ha néha találkozik az úgynevezett „barátaival”. Így szülei békén hagyták, ő meg sétálgathatott egyet nyugalomban a környéken. Szerette a környéküket, ilyenkor mindig felballagott az ágyúkhoz, megcsodálta a kivilágított házakat, utcákat. De legjobban a csillagokat szerette nézni. Sétái végeztével rendszerint felmászott házuk tetejére a tűzlétrán – a létra nem messze futott az ablakától, így saját szobájából is könnyedén felmehetett a tetőre- hanyatt feküdt és a milliárd apró fénypontot fürkészte. Mostanra szinte minden este feljárt ide, vacsora után bezárkózott a szobájába, szélesre tárta az ablakot és egy mozdulattal a létrán termett, onnan meg már nem volt messze a tető. A melegebb napokon sokszor el is aludt fönn, jó pár éve talált a ház pincéjében egy kopott szivacsot, azt felvitte a tetőre. Tökéletes fekvőhelyként szolgált, puha volt és felfogta a betonból áradó hideget.
***
- Kisasszony, gyere csak vissza! - kiáltott utána édesapja, mikor a lány kirobogott az étkezőből. Ahogy beviharzott a szobájába, az ajtót bevágta maga mögött és rögtön rá is fordította a kulcsot, szülei kiabálását eleresztve a füle mellett. Már szinte automatikusan nyitotta az ablakot és vette a fokokat. Ahogy felért a tetőre lefeküdt a betonra, arca vörös volt, érezte, ahogy a szíve gyorsabban ver. Ő aztán nem fog újra pszichológushoz járni. És hogy merészeltek a szobájában kutakodni? Az ő dolga, hogy miket rajzolgat. És mi a baj azzal, hogy újra, meg újra megrajzolta húga arcát. A szívverése lassult, a hűvös beton és a csípős levegő megtették hatásukat. Hirtelen valami nesz ütötte meg a fülét. Felült gyorsan és körbenézet. Mi lehet az? Nem látott senkit közeledni. Pedig szabályosan… mintha lépteket hallott volna. A héten nem először történt meg vele ez. Tegnap… vagy tegnap előtt. Gondolkodott. Lehet, már hallucinál is? Várjunk csak, mintha a szomszéd háztetőn mozogna valami. Ott. A liftház árnyékában sárga szempár csillant. Macska lehet? Nem, nem, ahhoz túl nagy. Egy emberi alak lépett ki a hol fényére. Rövid, szökésbarna hajú, fiatal férfi. Lizi nem mert felállni, de ülve szép lassan hátrafelé csúszott. Ezt látva az idegen elmosolyodott.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – szólalt meg. A hangja kellemes, nyugodt volt. Lizi felállt és tett egy lépést előre, furcsán könnyűnek érezte magát, arra a pár percre elmúlt minden félelme. Közeledtére a fiú még szélesebben mosolygott.
- Jól van. – mondta. A tető széléhez sétált és egy ugrással Lizi mellett termett. A lány ijedtében hátralépett, de egyensúlyát vesztve majdnem hanyatt esett. Az idegen még időben elkapta a kezét, ujjai érdesek volta, bántották Lizi selymes, puha bőrét. A lány elkapta kezét, furcsán hatott rá az érintés. A betont nézte a lábánál. Valami furcsa motoszkálást érzett a gyomra tájékán. Mi ez? Már bánta, hogy elrántotta kezét. Vágyott a férfi érintésére. De felnézni nem mert. Átélte ugyan, az évek során, ahogy körötte páron jönnek össze és mennek szét. Látta a lányok arcán a lelkesedést, mikor szerelmi kalandjaikról számoltak be barátnőiknek. De őt ezek a dolgok sosem érdekelték. Ebben az idegenben azonban, vonzotta valami. Összeszedte hát bátorságát és felnézett. A sárga szempár ijesztő közelségből nézett vissza rá. Sárga, rés alakú pupillák, teljesen macskaszem- szerű. A lány szíve a torkában dobogott, úgy nézett fel, a nála egy fejjel magasabb férfira.
- Már régóta figyellek. – szólalt meg a srác. Lizi nem válaszolt, a korábban is hallott zajokra gondolt. De az idegen nem is várt válaszra:
- Gyere velem! – szűrte ki fogai közte a szavakat, nehezen tudta visszafogni magát. Egy pillanatra arra gondolt felkapja a lányt és elrohan vele a menedékére, mennyivel gyorsabb lenne. De nem, azzal csak jobban megijesztené. Megindult hát a tűzlétrához. Lizi csak állt, nézte a távolodó alakot, aztán kíváncsisága úrrá lett félelmén és követte. A fiú lemászott a létrán, az aljában bevárta Lizit, kezét nyújtotta neki és lesegítette, de miután a lány leért sem engedte el. Így indultak el, kézen fogva. A fiú ment elől és mögötte kicsit lemaradva Lizi. A vár alatt egy barlangrendszer húzódott, mélyen a földben. Ezek egy részét ismerték az emberek, turisztikai látványosságként meg is nyitották, de nagy része még mélyebben húzódott, tökéletes menedéket nyújtva vámpírok számára. Az egyik barlang lejárata felé igyekeztek, a lejárat egy régi ház pincéjéből indult. Mikor a házhoz értek, az idegen hármat koppintott a robosztus, fa ajtón, mire az nyikorogva kitárult. Az ajtóban egy ősz, igen idős ember jelent meg, lámpással a kezében. Amint meglátta a macskaszemű férfit oldalra lépett, hogy utat engedjen neki. A fiú rögtön megindult a pincelépcső felé, Lizi követte. Úgy érezte, az idegen keze egyre szorosabban kulcsolódik az övére, mintha attól tartana, hogy megszökik. A pincében hűvös volt, a falak mentén lámpások világítottak, egy-két szőnyeg is lógott a falakon, ami egy pincében különösen hatott. Az idegen az egyik szőnyeghez lépett, és félre húzta, mögötte egy széles lyuk tátongott. Intett a lánynak, hogy induljon előre. Lizi elindult, a barlangban még hűvösebb volt, mint a pincében. Megborzongott, de ment előre, a göröngyös talajon. Mikor egy szélesebb, vájt üregbe ért megállt, innen csak egy sötét, keskeny alagút vezetett tovább. Az üreg szőnyegekkel volt bélelve, a padló és az oldalai is. A falak tövében hatalmas párnákat helyeztek el. Most vette csak észre, hogy a folyosó, amin eddig jött sötétségbe veszik, és az üreget megvilágító lámpások fénye vetül csak ki rá. Ahogy a helyiséget fürkészte hirtelen taszítást érzett hátulról. Előreesett, két ugyan kezével kitámasztotta magát, de térdét még a szőnyegek ellenére is csúnyán felhorzsolta. Megfordult, hogy lássa mi történt. Az idegen mellette állt, mohó élvezettel nézte a lány térdéről lefolyó keskeny vércsíkot. Ismét elmosolyodott, hegyes fogai elővillantak és egy ugrással a lányra vette magát, fogait a nyak finom bőrébe mélyesztette. Lizi gerince ívbe feszült, egész testét forróság öntöttel el, mozdulni sem bírt. A kelleme, bizsergő érzés átjárta minden porcikáját, aztán az élvezetet félresöpörte a fájdalom, a lány összerándult, aztán elsötétedett előtte a világ.
- - -
Lizi letette hátradől foteljében, elmosolyodott. Milyen régen volt ez. Már 10 éve, de tisztán emlékszik mindenre. Mikor felébredt kínzó éhség mardosta a torkát. Atyja, az akkor még idegen férfi, egy üveget nyújtott felé, benne sötét, még meleg folyadékkal. Vérrel. Miután szomját valamelyest csillapította, Atyja elkezdte tanítgatni. Elmagyarázta neki, mit is jelent a vámpír lét, hogyan táplálkozhat. Mesélt a klánokról, a Kamarilláról és a Szabbatról. Kioktatta a Hagyományokról. Két hónapig tanítgatta, aztán elvitte a Herceghez, ott ő sikeresen bizonyította tudását. Tanulni mindig is könnyen tudott. A szüleihez már semmi sem fűzte, korábban se volt velük jó kapcsolata, őket okolta húga halála miatt. Végignézte, amint beleőrülnek másik gyermekük elvesztésébe, ahogy intézetbe viszik őket és édesanyja öngyilkosságáról is tudott, de nem érzett bűntudatot. Az éjszakában élt már, ahová mindig is tartozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése